Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)
Márai Sándor műveiből róla. Ami lágyság, nyugtalanság szállott reám anyám családjából, azt ellensúlyozza apai őseim hivatalnokfegyelme, beidegzett tekintélytisztelete. Apám családjából nem szökött meg senki a katonaságtól, gimnazisták nem hagytak fel a humanista tanulmányaikkal, hogy mészárosinasnak álljanak, s a szocializmussal sem foglalkozott senki soha, még olyan ideális és óvatos módon sem, mint Mátyás bácsi. Zárkózott, csendes és különc emberek voltak az apai ősök; mind kissé elvonultan éltek, lehetőleg nem vettek részt az osztályukbeli társaság életében sem, nem törtettek karrier után, otthon éltek, és erős érzékkel ragaszkodtak a családhoz. Rátarti emberek voltak. Zsiga, a testőr, egyszer útnak eredt, s postakocsival végigutazta az országot, meglátogatta a család elszórtan élő tagjait, s apró betűs, rendkívül részletes naplójában nem is katonatiszthez, inkább hivatalnokhoz illő aprólékossággal jegyezte fel benyomásait. Járt a Bácskában, Budán, Temesvárott, Kassán, Máramarosszigeten az atyafiaknál. Kíváncsi ember lehetett Zsiga, mindenbe beleütötte az orrát, s naplójában számot adott e csendes életek minden sajátságáról; szerelmeket szimatolt, s aki keres, az talál. Zsiga naplóját olvasva, néha úgy tetszik, hogy ezek a „hivatalnokok” a maguk elvonult, óvatos módján érzelmes életet éltek; mindegyiknek volt valamilyen szentimentális titka, amelyet Zsiga kifürkészett és elnéző szavakkal örökített meg feljegyzéseiben. A család a Habsburgoktól kapott címet és vagyont; de a levelek, melyek reám maradtak, dokumentálják a különös hangulatot, mely negyvennyolcban a bevándorolt, idegen családokat is megejtette, s a magyar ügy pártjára állította. Egyik öregapám, Antal, 1849. szeptember 6-án így ír öccsének Tárcáiról: „Görgelji Artúr fő Tábornok le tévén fegyverét és meg adván magát Világos Várnál a Muszka hadseregnek a Fiam Sándor is több honvédekkel borzadván a fogságtu hazakerült valóban szánakozásra méltó állapotban... Tóni fiam a Ferdinánd Huszároknál az Ispitályba megholt nagy bánatomra — Pepi fiamnak is holt hürét hallom. Ezen szomorú körülmények között magam is a legszerényebb állapotban élek. Ha hirtelen meghalnék el se tudnának temetni... Semmi bajom se volna, ha a tavaji boraimat a német tábornok rablásai miatt megtarthattam volna... a kozákok és Muszkák mindennap húzódnak keresztöl, és ami kevés még megmaradt a vagyonúnkból, azt meg is emésztik úgy, hogy az idei jövedelemre már régen keresztet vezettünk...”Mintha az „új földesúr” írná ezt a levelet; ez az egy Antal három fiút adott a magyar szabadságharcnak és minden vagyonát. Hosszú és változatos diákpályámon talán száz tanár keze alatt nevelődtem a különféle iskolákban; de akadt-e köztük, aki igazi nevelő volt, aki formát tudott vagy akart adni hajlamainknak, s akiről erős, emberi emlékem maradt? Zavartan válogatok tanáraim dús arcképcsarnokában. Volt egy közöttük, családom barátja, legkisebb gyermekkoromtól ismert és figyelt, ő hintette reám a keresztvizet, látott csecsemőnek, serdülő fiúnak, s később lázadó ifjúnak, közelről szemlélte nevelésem körülményeit, húsz esztendőn át minden második este megjelent a családi körben, ismerte a család lappangó ellentéteit és bonyodalmait. Jó szándékú ember volt, tiszta lélek. Húsz éven át minden
