Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)

Márai Sándor műveiből

második nap megjelent házunkban, este tíz órakor; óraütésre érkezett, elfoglalta helyét apám dolgozójában, egy velencei karosszékben, télen-nyáron meleg limonádét ivott, nem dohányzott és nem élt szesszel, mert sokat szenvedett neurózisától és — jórészt képzelt — betegségeitől; de ebben az intimitásban is oly tartózkodó és közönyös tudott maradni, oly udvariasan-tá- voli és idegen, mintha nem is egy család meghittségébe, hanem „társaságba”, szalonba rándult volna ki minden második este...

A tanárok között ritkán akadt hivatásos nevelő; de az iskola szelleme jó volt. Ebben a „katolikus” iskolában a szerzetes tanárok szabadságra és igazságérzetre neveltek. Felekezeti kérdésekben türelmesek voltak és nagylelkűek. Nem hallottam soha, hogy a reformátusokra, ez „eretnek pogányok”-ra acsarkodnak; más, világi jellegű, de „katolikus” cégérű középiskolában később nemegyszer észrevettem ilyen ellentéteket. Az iskola szelleme liberális volt, a szónak Deák- és Eötvös-féle értelmezésében. A tanárok túlnyomó többsége szerzetes, csak a tornát tartotta egy „világi” öregúr, aki maga is inkább csak afféle röpke szünidőnek és játékalkalomnak tekintette ezt a lyukasórát, s kedvünkre bízta, mivel töltjük el. Az a gyűlöletes és butító „rekordszellem”, amely mostanában divatos, s például az angol iskolákban, ahol igazán sokat adnak a sportszerű nevelésre, teljesen ismeretlen, sőt megvetett és lenézni való becsvágy, a mi iskoláinkban még nem hatotta át a testoktatást. A tornaóra lelki felszabadulást jelentett, a tanórák feszültsége, kínos felelőssége és veszélyérzete feloldódott néhány pillanatra a felelőtlen ugrándozásban. Az iskola „humánus” szellemének értelmében csaknem szándékosan elhanyagoltuk, kissé lenéztük és megvetettük a testi gyakorlatokat. Az öreg tornatanár az olajjal öntözött, gumicipőszagú tornaterem mögött, egy keskeny, homályos tanári szobában tartózkodott az órák alatt, dohányszitáján hosszú szálakra vágott, finom és erős szűzdohány száradt, s ő maga vastag füstfelhőben ült bölcsen, közönyösen és elégedetten, s reánk bízta, töltsük el az órát kedvünk szerint. Ők ketten, a tornatanár és a szabadkézi rajz tanára — ez a neves helybeli festőművész előszeretettel festett lovakat és „huszárokat a vártán” — világiak voltak; s nagy ritkán érkezett csak kisegíteni a fővárosból egy-egy civil tanár. A rajztanár, kedves és jóindulatú „bohém”, a szó század eleji értelmezésében, pettyes La Valliére-nyakkendőket viselt, nem sokat törődött velünk, s mi sem vele.

Nap mint nap egy órán át tanultunk latinul; franciául csak aki akart; németül csak ötödiktől; s angolul egyáltalán nem tanultunk. Jó latinista voltam, igazi gyönyörűséget szerzett nekem a latin szöveg boncolgatása, különös örömérzet fogott el, ha áttekinthettem és végre megértettem egy latin szerző mondatalkatát; világosságot, következetességet, egyszerűséget éreztem e nyelv szerkezetében, minden szó csodálatosan a helyén volt, és nem lehetett félreérteni, a mellékmondat nem tűnt fölöslegesnek, s nem lehetett félreérteni, a mellék- mondat nem tűnt fölöslegesnek, s nem dagadt ki, amint a vadhús, a mondat testén; értettem és szerettem a latint. Már nehezebben boldogultam a magyar „stilisztikával”; Toldit bifláztuk, míg a nyelvünk kilógott, s nem hallottuk többé szavai zenéjét, nem éreztük a szavak ízét és illatát. S a történelem is milyen dagályos volt, milyen valószínűtlen, szándékolt és hazug is! S mifajta bonyolult rendszerrel tudtak meggyűlöltetni olyan vonzó érdekességű tárgyköröket,