Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)
Márai Sándor műveiből megtekintésre” ne küldött volna irodalmi újdonságokat... A könyvvel a mi házunkban áhítatosan bántak. Számon tartottunk minden egyes kötetet, volt „katalógus” is, vászonfedelű füzet, melyben följegyeztük a kölcsönadott könyvek címeit. Akkoriban, ha egy polgári sorsú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a mi vidékünkön a századvégi polgárság számára a könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér. Nem múlt el nap a középosztálybeli, értelmes ember számára, hogy az esti órákban, elalvás előtt, az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új, vagy egyszerűen csak kedves emlékű könyvből. Rengeteg könyv gyűlt fel idővel az emeletes, szárnyas ajtajú szekrényekben. A „szíves megtekintésre” küldött könyveket legtöbbször elfelejtették visszaküldeni, a könyvszámlát év végén fizették csak a kereskedőnél, s nem sokat törődtek vele, ha néhány tucat olyan könyv árát is meg kellett téríteni, melyek olvasatlanul és felvágatlanul porosodtak a nagy szekrények alsó polcain. A „könyvtár” anyagát ketté kellett választani: nagyobb felét az ügynök adta el, s csak kisebbik részét válogatta össze szándék, hajlam és kíváncsiság. Itt sorakozott mindenekelőtt a „teljes Mikszáth”, s a teljes, egész vászonba kötött Jókai. Ez a jubileumi kiadású, százkötetes Jókai lassanként elapadt, mert a Forgách utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajcárt fizetett egy kötet Jókaiért, s nem is tisztelt más egyebet a világirodalomból. Apám német neve s az ősök faluja, mely ma is áll még Szászországban, tanúsítják, hogy a család a szász választófejedelem szolgálatában állott, s az állami pénzverdében dolgoztak; a szász garasokat kovácsolták évszázadokon át, Groschen-Schmied-ok voltak, garaskovácsok. Később a Habsburgok napszámába szegődtek, s rövid időre meggazdagodtak. Dédapám a Bácskába került le, ahová — különösen Toron tálba és Bács-Bodrog megyébe — a Habsburgok szívesen telepítettek megbízható idegeneket. Kincstári tanácsos volt, gazdag ember, a királyi uradalmak igazgatója. Zomborban lakott, s ott it temették el, a zombori templom kriptájában. Gyászjelentése, mely hírül adja „hazánk szerencsétlen viszonyai által elősegített bélgyengülésben történt gyászos elhunytát”, már a magyar predikátumot is feltünteti; 1849-ben halt meg, s a Habsburgok alkalmazottja a forradalomban szívvel-lélekkel a magyar ügy mellé állott. Fiai egy ideig nem is használták a család régi, német nevét. A dédapai vagyon az örökösök kezén nyomtalanul úszott el a bácskai életben. Ez a bácskai ág hamarosan kihalt. Fenn Máramarosban élt a másik ág, a bányahivatalnokok, szegény beamterek. Ezek az én közvetlen őseim. Apai dédanyám Országh lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek. Az egyik, Zsiga, a testőrségnél szolgált; szép, fehér köpenyes, magyar bajuszú ember volt; ilyennek mutatja a dagerrotípia, mely megmaradt
