Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)
Márai Sándor műveiből A központi fűtés is többet zörgött és kotyogott, mint fűtött. Anyám be is állított a gyerekek tanulószobájába egy cserépkályhát, mert nem bízott ebben a gőzcsodában. Mind e század eleji varázsszerek akkoriban inkább csak megnehezítették az életet. A feltalálók a mi kárunkon tanultak. Évtizedek múlva már zúgott és sistergett a világ villanytól, gőztől, robbanómotortól; de éppen gyermekkoromban fúrtak-faragtak még e találmányokon felfedezőik, s meglehetősen tökéletlen és használhatatlan volt, amit a merész újítók a jámbor hívők nyakába akasztottak. A villany pislákolt, sárga, vaksi fénnyel világított csak A gőzfűtés mindig farkasordító hidegben akadt el, vagy mértéktelen, párás, nedves hőséggel árasztotta el a szobákat, ezért betegeskedtünk is olyan sokszor. De illett „haladni a korral”. Anyám nővére például nem szívesen „haladt a korral”, fával fűtött fehér porcelánkályhákat, mi hozzá jártunk melegedni a gőzfűtés elől, s élveztük a parázsló bükkfa egyenletes, jó szagú melegét. A nagy udvart éles szél járta át, állandó zúgás-süvöltés, mert nyitva állott az északi égtáj, a várost foghíjas karéjban övező, magas, nyáron is havas hegységek felé. A kétemeletes házfrontot az udvar két oldalán egyemeletes épületsorral folytatta az építész; s az udvar végibe építettek még egy nagyon csinos, földszintes tákolmányt, afféle „kétszobás családi házat”, ez volt a házmesterlakás. Mindez messzire nyúlt, és sok helyet foglalt el. Az építész, úgy látszik, maga sem bízott benne, hogy akad lakó a „bérház” minden helyiségébe, s nem is építette meg az udvarban a fölösleges emeleteket. Az egész ház az újkort hirdette, a feltörekvő és építő, vállalkozó kapitalizmus dicsőségét. Ez volt az első ház a városban, mely nem azzal a szándékkal épült, hogy lakói életük végéig ott morzsolják napjaikat a meghitt falak között — úgy tudom, nem is lakik ma senki már e házban a régiek közül, akik a század elején lakást béreltek ott Bérház volt, partájokkal. A régi patríciuscsaládok nem szívesen vettek volna lakást ilyen házban. Le is nézték kissé a nagy ház jövevény, talajtalan lakóit. * A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű sor ablakkal, s valahogy mégis úgy él emlékezetemben, mintha homályos lett volna. Talán, mert gyermekkoromban testvéreimmel és a nevelővel naphosszat legtöbbször az „alkóv”-ban szorongtam, e bolthajtásos, ablaktalan helyiségben, ahol a rácsos gyermekágyak és tanulópadok teljesen kitöltötték a szobát. Ez az alkóv kötötte össze szüleim hálóját az ebédlővel; színes üvegajtó választotta el az utcai ebédlőtől, hogy véletlenül se érje a napsugár. Ebben a szobában aludtunk, itt készítettük iskolai feladatainkat, s rossz időben, vagy ha „büntetésből” tilos volt elhagynunk a lakás területét, itt játszottunk is. Senkinek nem jutott eszébe, hogy gyerekszoba céljaira talán egészségesebb és megfelelőbb helyiség lenne a pompás, tágas „szalon”, ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki. Az „alkóv”, ez a sötét, levegőtlen, jó meleg kis ól, ez volt hát igazi otthonunk; senki nem tűnődött ezen, a „nevelők” is
