Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - MÁRAI SÁNDOR MŰVEIBŐL - Egy polgár vallomásai (regényrészlet)
Márai Sándor műveiből természetesnek találták, hogy villanyfény mellett kell tanulni, amikor a lakás egyébként még nappali világosságban úszik. Öt szoba sorakozott itt lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyermekszoba kivételével mind nagy térfogatú volt, levegős. Ezekben a századvégi polgári lakásokban különösképpen azok a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére és elhelyezésére, akik majomszeretettel ajnározták különben a gyermeket, s neveltetésre, öltözékre soha nem sajnálták a pénzt. A „higiéniáról” megoszlottak akkortájt a vélemények. A „baciluselmé- let” sok háziasszonyt megtébolyított abban az időben, ismertem öreg néniket, akiken kitört a tisztaság rögeszméje, naphosszat poroltak, kesztyűben jártak fel és alá lakásukban, s toliseprűvel vadásztak a „bacilusokra”. A polgári háziasszony természetesen minden becsvágyával azon volt, hogy porszemecs- két se lehessen felfedezni a politúros bútorokon, a látogató komaasszonyok kávézás közben valóságos mustrát tartottak a barátnő otthonában, s jaj volt a szerencsétlennek, kinek lakásában a hanyag szobaleány elfelejtette aznap a portörlő ronggyal végigsimítani a zongorát. Anyám, a két cseléd s a „kisasszony” naphosszat takarítottak. Reggel kitakarított a cseléd, munkáját felülvizsgálta a „kisasszony”, s később megjelent az anyám, mint valamilyen tábornok a szemlén, s kegyetlen vizsgát tartott, ujjait végighúzta a bútorok rejtettebb hasadékain, s fél délelőtt kajtatott a porszemek után. Jelszó volt, hogy pormentesség a „modern higiénia” első feltétele. De a gyerekszobák legtöbb lakásban siralmasan festettek, eldugott, kamraszerű helyiségeket szántak csak e célra; s a zongora háta ragyogott ugyan, de a fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak, s csak keveset használták. Nálunk még használták a fürdőszobát, mert sok volt a gyermek, s különben is rendkívüli és egyáltalán nem korszerű elveket vallottak szüleim a testi tisztaságról. A pesztonka télen-nyáron, minden reggel és este befütött a fürdőszoba rozzant vaskályhájába, s a kisasszony lefürdette a gyermekeket; de az általános felfogás azt tanította, hogy „a sok fürdés ártalmas”, mert a gyermekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a „kismosás” után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák, s a kádat talán csak év végén, szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt, vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt mindenféle kacattal a homályos fürdőkamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a türölközők, fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga „külön fogasa”, mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők, reggeli köntösök, lipityankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá? A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya. A „spájzban” például már sokkal ünnepélyesebb rend uralkodott, mint a gyermekek szobájában vagy a fürdőszobában. Tágas, száraz, világos helyiség- ben gyűjtötték össze, meglehetős fölöslegesen, az élelmiszereknek óriási
