Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után
Száz éve született Márai Sándor évezreddel és néhány évszázaddal öregebbnek érzem magam. Pontosan így heverhetett egy római író Marcus Aurelius, vagy inkább Caracalla idejében, a termálfürdők párolgó vizében, eszméletében a tudattal, hogy amíg ő fürdőzik és olvasgat, körülötte megszűnik egy műveltség.” A néhány esztendővel később, 1948-ban elkövetkező önkéntes emigráció gondolata, mint életterv és megoldás, lelkileg már ekkor megérett. Az 1945-ös naplójegyzetekben Márai többször is elmerengett azon, hogy osztályrésze előbb-utóbb alighanem a menekülés és a száműzetés lesz Már az 1945-ös esztendő vízkeresztjén a következőket jegyezte fel: „Ha túlélem, itt maradok még sokáig, ebben a kis házban, ha ugyan leszek én és ez a kis ház; s megkérem a tulajdonosokat, ha egyszer visszatérnek, adjanak ebben a házban nekem egy szobát. Sokáig itt akarok élni: hordok a kútról vizet, az erdőből fát, mint eddig; olvasok és írom ezt a naplót, s ami éppen eszembe jut; s aztán, az első alkalommal, elmegyek ebből az országból, ahol magyar, sváb, zsidó egyformán megadták az igazi műveltséget.” Valamivel később megismétlődött ez a keserű és kiábrándult vallomás: „Ha túlélem a két évet, úgy ahogyan gondolom, s megírom mindazt, amit e két évben meg akarok írni, s megtanulok e két évben angolul: akkor remélhetem, hogy kijutok ebből a robinsonádából külföldre.” Aztán még többször megismétlődött, akár egy megérlelt végső elhatározás. Nem lelki fájdalom nélkül, nem aggálytalanul, hiszen Márai Sándor azt is jól tudta, hogy az emigráció egy író számára mint sors végzetes lehet. „Kivándorolni — olvasom nem sokkal ezután — mindenki számára életveszélyes műtét. Senki nem tudja előre, mennyi vért veszít majd, ha letépik az anyatestről. Az én számomra ez a műtét halálos is lehet. Mindenki más csak egy országból vándorol ki, mikor elhagyja szülőhazáját; de én, az író, egy anyanyelvből; s ez több, végzetesebb »haza« mindennél.” A nyelvből nem is tudott kivándorolni, noha már Leányfalun szorgalmasan tanult angolul, és időnként arra gondolt, ezen a nyelven fogja folytatni írói munkásságát. Nem így történt, nem történhetett így: Márai Sándor sértetten és sértődötten készült arra, hogy maga mögött hagyja azt a romhalmazt, amely otthonából, személyes egzisztenciájából, a magyar polgári világból, egy életrendből és életformából maradt, anyanyelvétől és kultúrájától azonban sohasem távolodott el. Belőlük épített magának új házat az emigrációban, midőn úgy látta, hogy a sokat bírált és mégis hevesen szeretett régi haza, az, ami a térképen található, elveszett. írásunk a dunaszerdahelyi Nap Kiadóban szlovák nyelven megjelent Márai kötet előszavának részben módosított változata, ez magyarázza tájékoztató jellegét.
