Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után

Száz éve született Márai Sándor

szívdobogtató részvéten túl megértem azt is, hogy a teljes felelősségen belül közömbös pártatlansággal is kell nézni azt, ami történik.”

Pártatlansággal igyekezett a közelgő jövőbe tekinteni, miközben megpróbált némi reményt gyűjteni, kívánva és várva az országos újrakezdést, amiről akkor minden politikai párt és mozgalom annyit beszélt. „Ezekben a napokban — jegyezte fel — minden elpusztul, s aztán mindent egészen elölről és másképpen kellene elkezdeni.” Ennek az újrakezdésnek az elemi követelménye, Márai meggyőződése szerint is, a nyugati jellegű demokratikus berendezkedés volt. „Mindennek értelme — jegyezte fel —, hogy az emberi életnek egyetlen célja van: a szabadság. Bizonyos elemi, emberi szabadságjogok és szabadságigény nélkül nem érdemes élni. S a szabadságnak egy útja van: a demokrácia. Ez is tökéletlen és viszonylagos, de a gyakorlatban ez a legtöbb, amit ember megvalósíthat. Minden megmaradt erejével minden ember dolgozzék azon, hogy Magyarország demokratikus állam legyen. Ennyi a feladat, máskülönben hiába volt minden.”

Márai Sándor igen gyorsan tájékozódott az 1945 tavaszán kialakuló magyar politikai élet viszonyai között: eljárt a Tudományos Akadémia és az új írószervezetek üléseire, figyelte a politikai pártok tevékenységét, olvasta az újságokat. És csakhamar csalódottsággal kellett megállapítania, hogy mindaz, amitől a világháború előtti magyar közéletben idegenkedett: a nagyhangúság, a műveletlenség, a felelőtlenség, mit sem változott. A remélt és áhított nagy történelmi önvizsgálat és megtisztulás, a társadalmi újjászületés helyett hatalmi harcok következtek: tülekedés a kormányzati posztok után, az új hatalmasok kapzsisága és pöffeszkedése, megint a „percemberkék” demagógiája és rémuralma. „A bölcsek — írta Márai Julianus császár leveleinek olvasása nyomán — ódzkodtak a politikai hatalom felelősségétől; akkor is, mint ma. Ezért voltak bölcsek... És a múltban, mint a jelenben, mindig elcsodálkoznak a bölcsek, ha helyükben a zupás őrmesterek, a kalandorok, a böllérlegények, a becsvágyó félkegyelműek, egyszóval az alkalmi politikusok ragadják meg a hatalmat.”

Igen hamar felismerte a változó idők méhében rejlő, nem is nagyon titkolt új fenyegetéseket is. „Mi dereng e láthatáron? — tette fel a kérdést. — Permanens kényszermunka, éhségtől és járványoktól körítve; a lerombolt városrészek romházainak csak lehordásához is évek munkája szükséges; építésről nyersanyag, ipar, szállítóeszközök hiányában álmodni sem lehet. A szellemi szabadság teljes hiánya; a »szabadság- megint csak annyi lesz, hogy szabad szidni a múltbeli ellenfeleket, de tilos bírálni bármit is, ami a jelenből felbűzlik. Minden magasabb szellemi igény továbbra is belefullad a világnézeti, politikai cenzúrába, s a nyomor közönyébe.” Vagy valamivel később: „nem demokrácia, ha egy hatalom eltiporja a zsarnokságot, s aztán kijelenti, hogy nincs másféle hatalom, csak az, amelyet hívei képviselnek. Zsarnokságot nem lehet zsarnoksággal gyógyítani.”

A tapasztalatok világa elégedetlenséggel, csalódással és félelemmel töltötte el, visszavonult tehát arra a „szigetre”, amelynek védő magányában korábban is élt és dolgozott. Ennek a szellemi szigetnek a nosztalgikus emlékezés és egy virtuális értékrend szabta meg a törvényeit. A nosztalgia tárgya a régi Európa,