Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után

Száz éve született Márai Sándor

az ifjúság messzire sodródott tündérbirodalma és az a Budapest; könyvek és szerelmek városa, amely elhamvadt az ostrom tüzeiben, amelyen átgázolt a történelem „A tengert adjátok vissza, a tengert! — olvasom. — És smaragdszín bort, orvieto-t, vagy véres veronait! És meleget, aranyszín meleget! És várost, ahol a kövek között nők és költők élnek! Minden mást vihettek, Isten hírével.” A virtuális értékrend pedig annak a polgári létnek az értékrendje, amely e mindig letarolt, idegen megszállók által mindig kirabolt és tönkretett, mindig megalázott és szabadságától megfosztott közép-európai régióban talán sohasem létezhetett és érvényesülhetett, mégis ott rejlett valahol a történelem háta mögött, a lelkek néma csöndességében, leginkább az irodalomban, a költészetben.

Márai a polgári lét legfontosabb kritériumainak a függetlenséget és a kulturális, valamint erkölcsi értékek védelmét tekintette. Saját szellemi és politikai függetlenségére, elkötelezetlenségére mindig büszke volt. „Egy ideig

— jegyezte fel egy helyen — mulattatott, ahogyan mindig a másik oldalon kellett állani: a fasiszták szemében átkozott, destruktív baloldali voltam, •Moszkva bérence« stb., a kommunisták szemében gyanús jobboldali, titkos fasiszta. Valószínű, hogy a jó úton járok, mikor minden véglet számára gyanús vagyok: sem fasiszta, sem kommunista. Egyszerűen egy ember, aki nem hisz az emberi fejlődésben, de hisz a műveltségben.” Ez a függetlenség és elkötelezet- lenség oly korban, amikor mindenkinek a kabátján valamilyen párt jelvénye virított, persze szinte belső emigrációt jelentett. Márai nem kevés önérzettel és bizony sértődöttséggel vállalta ezt a belső emigrációt. „Miért élek emigrációban? — kérdezi az 1945-ös esztendő vége felé. — Mert szellemi szabadság nélkül nem vagyok hajlandó otthonnak fogadni el Magyarországot. Szellemi szabadság nélkül nincs haza, csak terület van, városok és lakosság — s az végül is mindenhol akad. Még itthon is.”

A néhány reménykedű hónap után ismét a társadalmi lét senki földjére került író mélyen átélte a változó kor válságait, és szorongó szívvel idézte maga elé mindazt, amit a közeli jövő ígért. Nemcsak tapasztalatait rögzítette, a kor „lelkét” is szerette volna kitapintani, és ennek során az éppen 1944 és 1945 fordulóján újraolvasott Spengler tanításaira figyelt. Az a kultúrkritikai pesszimizmus, amelyet a Dér Untergang des Abendlandes képvisel, Márai jegyzeteit is átszőtte, s ez a pesszimizmus, amelyet később történelmi tapasztalatai csak megerősítettek, szabta meg azt is, hogy miként örökítette meg találkozásait a magyar társadalom további alakulását és életét meghatározó szovjet birodalom képviselőivel. Márai Sándor számára ezt a szovjet birodalmat, politikát és kultúrát mindenekelőtt a bevonuló Vörös Hadsereg katonái reprezentálták. 1943—1944-es naplójának tanúsága szerint kezdetben némi rokonszenvvel és bizakodással tekintett az országot vonzáskörébe kényszerítő új nagyhatalom követeire: „Milyenek voltak? — jegyezte fel háborús naplójában azokat a benyomásokat, amelyeket néhány szovjet katonatiszt látogatása keltett benne.

— Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek, más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott, nem rosszakat, inkább egyféle