Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után

Száz éve született Márai Sándor

talataiból. Megfigyeléseit és tapasztalatait naplóiban rögzítette, mindenekelőtt még 1945-ben közreadott 1943—1944-es naplójának zárófejezeteiben, majd közel másfél évtizedes késéssel Washingtonban megjelent 1945—1957-es naplóiban, illetve a Vörösváry Kiadó által csak 1992-ben sajtó alá rendezett Ami a Naplóból kimaradt — 1945—1946 című kötetében, végül a Torontóban 1972-ben kiadott, az előbbi naplók szövegére épülő Föld, föld! című visszaemlékezésében. Ebben a vázlatos írásban e naplók nyomán szeretnék szólni Márai 1945-ös megfigyeléseiről, tapasztalatairól és felismeréseiről.

Az 1944 végi, 1945 eleji naplókat mindvégig átszövi a történelmi korforduló élménye, ennek a korfordulónak a személyesen is átélt tragikuma. 1944 szilveszterén — az 1943—1944-es naplókötet zárópasszusában — a következő elégikus megállapítás olvasható: „Az év elmúlt. Ki lehet bírni még egy ilyen évet? Vagy elmegy a vihar nyugatra, s mi itt maradunk, tetemek és romok között, s ődöngünk majd a szemétdombon, melyet örökségül reánk hagytak a »keresztény, nemzeti* Magyarország vezetői és pecérei? Nem tudok semmit, Ki tudja, mi van a Sieyes-abbék »J’ai vécu«-i mögött? Csak az tudja, aki megélte.”

Már ez az évzáró feljegyzés is tanúsítja, hogy Márai Sándor a sztoikus hagyományok jegyében értelmezte és ítélte meg háborús tapasztalatait, a naplókban nem véletlenül hivatkozott annyiszor Marcus Aureliusra, Mon- taigne-re vagy éppen Kosztolányira. Szemlélődött és töprengett, indulatok és elfogultságok nélkül vetett számot nemcsak személyes veszteségeivel: otthonának és könyvtárának pusztulásával, írói egzisztenciájának megrendülésével, hanem annak a világrendnek és társadalomnak a pusztulásával is, amelyet örökül kapott, amelyben élete felét eltöltötte, amellyel különben oly sokat és oly hevesen hadakozott. Igen, talán azért is volt könnyű, noha nem fájdalom nélküli a búcsú, a végső számvetés, mert mindazzal, amit Magyarország két világháború közötti berendezkedése — a társadalmi viszonyokban, a politika működésében, a középosztály mentalitásában — jelentett, Márai mindig is szemben állt.

E végső számvetés ágyúdörgéssel kísért kényszerű napjaiban is jól látta, hogy ami elpusztul, az nem egészen ártatlanul került a történelem lánctalpai alá. Márai Sándor jól ismerte és korábban is szóvátette a két háború közötti neobarokk Magyarország vétkeit és mulasztásait. „Budapest e napokban elpusztul — jegyzi fel a főváros ostromának napjaiban —; mint Sztálingrád, Charkov, Nürnberg, Berlin, Coventry vagy Calais, Monté Cassino; s mind a többiek. A folyamat törvényszerű, nem lehet feltartani; fokozati kérdés, mennyire pusztul el; de ez a pusztulás nemcsak horizontális. Ez a nagyváros, mely otthonom volt, ahol otthonom volt, ahol e napokban, a pincékben anyám, testvéreim, minden ember, akihez közöm van, halálos szűkülésben várja a végzetet, belülről is szétesik, függőlegesen is pusztul, társadalmi, lelki struktúrájában. S ezt meg kell érteni és ez nem könnyű. Mert másfélmillió ember nem pusztul el egészen ártatlanul; a sorsot hívni is kell; s e másfélmillió ember éppen úgy ártatlan, mint bűnös; mind ártatlanok vagyunk és mind bűnösök vagyunk, mert hívtuk is ezt a sorsot, amikor nem tagadtuk elég hangosan, ingereltük is, amikor nem tiltakoztunk idejében egészen és erélyesen, minden következménnyel. Ezt megértem ez éjszakákon, s minden