Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Pomogáts Béla: Háború után
Száz éve született Márai Sándor megbízható külföldi megfigyelők jelenlétében demokratikus, szabad választáson döntött sorsáról.” A váratlan, sokszor fájdalmas fordulatokban gazdag, négy évtizedre kiterjedő emigrációja San Diegóban (USA) ért véget 1989-ben. Nincs a modern magyar irodalomnak még egy alkotója, aki nálánál jobban ismerhette, mit jelent az írónak éltető közegétől, az olvasóktól elzárva, idegen nyelvi környezetben, visszhang nélkül élni. Márai négy évtizeden át az idegenbe szakadás lelkiállapotát írta, ezt a témát ő írta meg magyarul a legjobban. Az 1948—1989 között születő regényeinek ez a fő témája-problémája (Béke Ithakában, 1952: San Genarro vére; 1965: Rómában történt valami, 1971: Judit... és az utóhang, 1980), de az egész emigrációs regény- és elbeszéléstermésének egyetlen darabjából sem hiányzik ez a lelkiállapot, mint ahogy nem hiányoznak a szülőföld ízei, színei, hangulatai sem. A sors kegyetlen fintora, hogy eszméi beteljesedését, a várva-várt politikai fordulatot hozó 1989-es év elején, február 21. napján halt meg, így nem érhette meg a felszabadulás örömét. Utolsó éveit betegen és nagy magányban, fájdalmaktól gyötörten, teljes visszavonultságban élte. Alkotó erejét, életkedvét szenvedései mellett tragédiák emésztették. Fogadott fia halála, feleségének elvesztése, akivel hatvanhárom évet éltek együtt boldog házasságban, letargiába döntötte, lelkileg teljesen összeomlott. Élete főművének tekintett regényfolyam — Garrenek műve I—//, Torontó, 1989 — megjelenése egy pillanatra visszahozta életkedvét. Felötlött benne a hazatérés gondolata is, de egészségi állapota nem tette lehetővé, orvosai nem engedélyezték a hosszú utazást. Amerikai menye, csak angolul beszélő unokái nem tudták (nem is akarták?) feledtetni problémáit. Egyik rosszulléte alkalmával még maga hívta a mentőket, de mire megérkeztek, nyílt (lőtt?) sebbel a fején, holtan találták. Végrendeletében meghagyta: hamvait szórják a Csendes-óceánba. Nem akart idegen földben nyugodni, s talán arra gondolt, hogy a forró kaliforniai nap a felhőkbe emeli hamvait, s talán a szél közelebb viszi szülőföldjéhez. POMOGÁTS BÉLA Háború után — Márai Sándor pályaképéhez — A háború utolsó (1944—1945-ös) telét Márai Sándor egy baráti család leányfalusi házában vészelte át. Időközben lezajlott a magyar főváros ostroma, a Mikó utcai házat, amelyben az író lakása volt, több bombatalálat érte, szinte mindene, legendás ötezer kötetes könyvtára is, megsemmisült. Karácsony után néhány nappal megérkeztek a Dunakanyarba a Vörös Hadsereg első csapategységei, az író is hamarosan megismerkedett velük, a leányfalusi ház egy részében és a kertben egy szovjet jármű- és fegyverjavító műhelyt rendeztek be. Egy történelmi korszaknak egyik napról a másikra vége lett, és Márai Sándor — az írástudók igen régi hagyománya szerint — arra törekedett, hogy mindent megfigyeljen és lehetőleg rögzítsen a történelmi korforduló tapasz