Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Szeberényi Zoltán: Egy tudatos író különös világa

Száz éve született Márai Sándor

követően — míg meg lehet mondani, mi az, ami megmarad belőle... Halála után kiderül az emberről, mit akar mondani. Én azt akartam mondani..., hogy nem tudom mit akartam mondani... De megkíséreltem néha elmondani, hogy a feudalizmus, a dölyfös úrhatnámság és a szegény proli között van egy réteg, amit elkereszteltek polgárnak. Ami alkotó réteg volt, amelynek légköre nemes és jó volt. Hasa volt a burzsujnak, de légköre az jó volt, és néhány száz év alatt felépített egy műveltséget. És ez a légkör elpusztult. Ezt az elpusztult légkört iparkodtam rögzíteni abban, amit itt-ott megírtam.” Az utókornak (is) címezve értelmezi oly gyakran egy-egy művének alapgondolatát, és száll szembe a tömegkultúrával, a reklámmal, a giccsel, s mindenféle álkultúrával. Ezért hangoztatja különös erővel életének egyik vezérgondolatát: a művész nem lehet áruló. „Nincs külön irodalmi és külön képzőművészeti, nincs külön politikai, társadalmi és erkölcsi bírálat — szögezte le félreérthetetlenül. — Minden jelenség fölött ugyanaz a pártatlan szellemiség ítélhet csak, amelynek nem parancsol párt, divat, érdekközösség.” (Vö.: Napló, 1943—44: Napló, 1945—1957: Napló, 1958—1967: Napló, 1968—1975: Napló, 1976—1983).

A második világháború utolsó hónapjait üldözöttként, vidéken rejtőzködve élte meg. A társadalmi haladás, a demokratizálódás reményében várta a háború végét. A harcok elükével azonnal bekapcsolódott a lassan meginduló irodalmi-kulturális életbe, nagy alkotókedvvel folytatta életrajzi ciklusát. Mire azonban a Sértődöttek címen születő mű első kötete napvilágot látott, szertefoszlottak Márai reményei. Rá kellett döbbennie új totalitarizmus van kibontakozóban. Életműve egyik kiemelkedő teljesítményéről, a Sértődöttek című hatalmas regényről azt olvashatta a Magyar írószövetség havilapjában, hogy „A könyv legfeljebb mint tudományos forrásként érdekes azok számára, akiknek van idejük a rothadó polgári kultúra betegségi tüneteivel bíbelődni.” (Csillag, 1947. 2 sz.) S mikor a mű második kötetének terjesztését betiltották, a kötetet bezúzták, végképp megértette: személyiségének, elveinek, erkölcsi-esztétikai értékrendszerének feladása nélkül nincs jövője hazájában. Aki a szabadság fogalmán elsősorban az alkotás séretlenségét értette. — „Csak egyféle szabadság van — hirdette —, az alkotó ember akarata, amikor munkája fölé hajol.” — A büszke, öntudatos polgár nem tudta elviselni szabadsága, alkotói szuverenitása korlátozását, a szólásszabadság megnyirbálását. Az emigrációt választotta. 1948 szeptemberében Svájcba, majd Olaszországba távozott. Alkotói ereje teljében — negyvennyolc évesen — megkezdődött haláláig tartó száműzetése. Négy évtizeden át még művein keresztül sem volt kapcsolata a magyar olvasók tömegeivel. Ez az állapot még a politikai enyhülés éveiben sem változott. Márai megtiltotta művei magyarországi kiadását, forgalmazását, pedig többször kapott a 70-es 80-as évek folyamán hivatalos felszólítást. Döntésén haláláig nem volt hajlandó változtatni, pedig ez számára jelentős anyagi veszteséget jelentett, műveinek idegen nyelvű fordításaiból tartotta fenn magát. Elhatározásának indító rugóit az egyik felkérésre adott válaszával illusztráljuk: „...régebbi vagy újabb könyveim, színdarabjaim stb. kiadásába vagy bemutatásába csak akkor egyezem bele, ha Magyarország területéről kivonják a megszálló szovjet haderőt, ezt követően a magyar nép