Irodalmi Szemle, 2000
2000/3-4 - Szeberényi Zoltán: Egy tudatos író különös világa
Száz éve született Márai Sándor legsikerültebb korai magyar antifasiszta írás és Hitler-paródia: Messiás a Sportpalastban (1933). Az első jelentős irodalmi sikert az Egy polgár vallomásai (1934) című önéletrajzi vonatkozású regénye hozta meg számára. Ez a regény az élete főművének tartott regénysorozat első kötete. Ezt követi a Napnyugati őrjárat (1936), amely útirajznak álcázott regényes visszaemlékezés a németországi diákévek, valamint a Párizsban töltött fél évtized eseményeire. Majd folyamatosan jelennek meg egy grandiózus regénysorozat önálló, de mégis összefüggő, összetartozó kötetei. Nem naplószerű folyamatossággal, többnyire időbeli ugrásokkal, de mindig vissza-visszatérve a nem rögzített időszakokra, eseményekre, melyek mozaikszerűen állnak össze egy, az író egyéni sorsát is felölelő családi szágává, hogy aztán kibontakozhasson belőle az idegen eredetű, magyarrá asszimilálódott polgárság, s általában a polgárság természetrajza. A már említett műveken kívül a Féltékenyek (1937), a Sértődöttek (1947) és a Föld...föld!.. (1972) képezi a gerincét az élete betetőzésének szánt, az utolsó éveiben összeállított Garrenek műve című 1200 oldalas regényfolyamának. Ez a mű tartalmazza Márai üzenetének lényegét a polgárságról a polgárságnak, a magyarságnak, az emberiségnek. Öntudatos polgár volt, mi több: öntudatos kassai polgár. Mindig is az akart lenni és maradni, „...nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni: szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok.” A polgár tudatosságát csak a művész tudatossága múlta felül. Döbbenetesen tudatos író volt, a szüntelenül keresők fajtájából. Sokan öncélúnak, sőt nihilistának tartották, a baloldalilag dekadensnek, a polgári-liberális esztéták a Szépség apostolának. Márai a Mű szolgájának vallotta magát. Mikor úgy érezte, hogy az irodalom, a művészet a társadalom belső mozgása hatására egyre inkább veszít meghatározó, irányt szabó hatásából, kialakított egy sajátos, csak reá jellemző, igen hatásos műfajt, az emlékezések, reflexiók, meditációk, napi aktualitások stb. látszatra véletlenszerű halmazát, a napok hordalékát rögzítő naplót. Nagy sikerű naplói az életművében — az Egy polgár vallomásai mellett — központi helyet foglalnak el. Egyrészt azért, mert mintegy négy évtizeden át követi bennük a világ és az író összekapcsolódó vagy elkülönülő sorsát, szinte shakespeare-i tükröt tartva a külső és belső világ változásai elé, alkalmat keresve arra, hogy mindazt, amit a világról, az irodalomról godolt, elmondhassa. Másrészt az epikai köntöst, a narrátor maszkját levetkőzve a lírai hős közvetlenségével szólhat olvasóihoz Személyisége elválaszthatatlan művétől. Maga is mindig következetesen tagadta az eltérést az önéletrajz és a regény, a lírai vers és az epikum, a szépirodalom és az értekezés, az esszé között. Elmosta a líra és az epika határát: költői erővel szólt az európai ember, az alkotó művész mindennapjairól az eszméléstől késő öregkorig. Egy kissé már az „utókorra” tekintve rögzítette rendkívül élvezetes stílusban a vele történő és a tudomására jutott eseményeket, velük kapcsolatosan feltorlódó gondolatait, reflexióit. Őt is foglalkoztatta, mint általában minden művészt, a művei halála utáni sorsa. Vajon miként viszonyul az utókor hatalmas, egyes kutatók szerint, a kiadatlan kéziratokkal együtt hatvannál több kötetnyi életművéhez Több alkalommal szólt erről: „Azt hiszem, le kell telni a purgatóriumi időnek minden író halálát
