Irodalmi Szemle, 2000

2000/3-4 - Szeberényi Zoltán: Egy tudatos író különös világa

Száz éve született Márai Sándor

(Groschen-Schmied) lehetett, aki a tizenhetedik században települt Magyarországra egyik Drezda melletti faluból, s a délvidéki Zomborban alapított családot. Lemenői többnyire magyarokkal kötöttek házasságot, s mire a család egyik ága az író szülőföldjére vetődött, teljesen elmagyarosodott. Márai apja — Grosschmid ügyvéd, az ügyvédi kamara elnöke, később prágai országgyűlési képviselő — már alig tudott németül. A család azonban sohasem tagadta, sőt büszkén vallotta szász eredetét, de magyarsága iránt kétséget nem hagyott. A három fiú testvér egyaránt nemzetközi hírnévre tett szert, de csak Gábor, az Európa-szerte ismert jogtudós használta családi nevét. Öccse — Radványi Géza

— filmrendező, a második világháborút követő években világhírűvé vált magyar filmek — Valahol Európában, Névtelen asszony — rendezője, valamint Sándor, az író, magyaros hangzású művésznevet választott. „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai” — vallotta az író a Kassai őrjáratban. Pedig ez nem volt mindig könnyű a két háború közötti Magyarországon. Egy interjúban utalt erre: „Életemnek egy kínos végső konklúziója, ha szabad ezt mondanom egy hosszú élet után, csak egyet vontam le a magatartást illetően: megsértődni nem szabad! Káromkodni szabad, mérgesnek lenni szabad, ha megütnek és muszáj visszaütni, szabad. De megsértődni nem szabad! Ez nagyon fontos, ezt mindenkinek ajánlom. Ha valaki megsértődik, akkor megbukik. Iparkodtam nem megsértődni, de volt egy pillanat, amikor kissé megsértődtem attól, amik a magyar irodalmi életben teremtek. — Amikor egy Németh László nevű, tehetséges, szapora szavú, szeminarista hajlamú író meghirdette a »hígmagyarságot« — nem kell fejcsóválva elmenni a szó mellett, jól szembe kell nézni vele! Szóval kiderül: miután apai őseim Németországból jöttek háromszáz év előtt, aztán mindegyikük magyar férfiakkal-nőkkel házasodott és ott élt, apám keveset tudott németül, a magyaron kívül más nyelvet nem tudott..., hogy ezek, mindannyian hígmagyarok vagyunk... Először is, Magyarországon tiszta faji képletet felállítani nagyon nehéz. Szóval kiderült, hogy hígmagyarok vagyunk és ezt el kell viselni... Legalább a nyelvet, azt nem tudták elvenni az embertől, a gyönyörű magyar nyelvet... Számomra az életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életemben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.” Márai nyelvtehetség volt, németül és franciául anyanyelvi szinten, olaszul és angolul folyékonyan beszélt. A német és francia nyelvű közírói munkássága európai szintű, de szépirodalmi műveit kizárólag magyarul írta. Hosszú emigrációjának évtizedei alatt művei angol, olasz, német, francia és számos más nyelvű fordítása biztosította megélhetését.

Tudatos író volt. Maradéktalanul illett reá is, amit Krúdyról mondott: „Tudta, hogy az irodalom égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hűségesen kifejezik a statisztikusok is.” Már a pályakezdése is rendhagyó. Alig tizennégy éves, mikor első írását közli a Kassai Napló. Gimnazistaként — Kassán és Eperjesen végezte iskoláit — rendszeresen publikált verseket, tárcát, karcolatokat, hangulatos tudósításokat a helyi lapokban. Az érettségi után apja jogot tanulni küldte Budapestre, de ő a bölcsészkarra iratkozott. Az újságírást nem hagyta