Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A tragikus versbeszéd lehetőségei
Könyvről könyvre ugyanis homokvárra épül minden erkölcsi jelentés, minden magatartásképlet. Ezért állítható, hogy a Kulcsár-szövegek szubjektumképe, lírai hőseinek bármily peregrinációja ellenére is, valójában nem néz szembe az eltérő nézőpontok adta lehetőségekkel. Minden versben ott érezzük ugyanis a monológot folytató lírai alany (túl)hangsúlyozott etikai irányultságát, a szövegalkotónak az eszkatológia megvalósulásához vezető útját, azt az én-tudatot, amelynek az olvasó kénytelen alárendelni magát. Végezetül nem lehet nem szólni egyes Kulcsár-szövegek feltűnő retorikus- ságáról. Különösen azok a hosszú versek sorolhatók ide, amelyek az életmű korai szakaszára jellemzőek. A retorikus versformálás legeklatánsabb példája az Óriás arany-orgona című opus. Ez a nagy ívű kompozíció abba a lírai formációba sorolható, amely a „kollektív” személyesség horizontját rajzolja fel. Olyan nyelv teremtődik meg, amelyben elmondhatónak tűnnek az egyén és társadalom közös „nagy” kérdései, sőt, éppen ez a közösnek állított problematika vezet a jelentés kibontásához. Az anyanyelv, amelynek nevében emel szót a költő, annak a megkérdőjelezhetetlen értéknek a szerepében tűnik fel, amely egyrészt a kollektív tudatnak, a nemzeti sorskérdéseknek, sőt magának a nemzetnek a fenntartója, másrészt az anyanyelv teremti meg az egyén és az egyéniség kontúrjait is („Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután/ és amikor beszélni tanított meg anyám...”). A személyes etikai dilemma innét látható leginkább: ha az anyanyelv „pusztul”, ha „romlik” a nyelv, akkor ennek a gondolatnak az analógiájaként a nemzet is pusztulásra van ítélve, és persze az önazonos, szilárd, morális alapokon álló individuum, azaz a lírai hős is. A probléma csak az, hogy az anyanyelv dimenziója ebben az esetben is figyelmen kívül hagyja az időbeliség belső logikáját. Mert természetes a „romlás”, sőt, egyedül csak ez az állapot lesz természetes akkor, ha egy statikus nyelvideálhoz viszonyítjuk saját jelenünk nyelvi valóságát, s eközben megfeledkezünk arról, hogy ez a nyelvideál is csak egy bizonyos időintervallumhoz kötött, maga is mozgásban, állandó változásban van. Az Óriás arany-orgona is ilyen elképzelt nyelvi ideált állít az olvasó elé, s minden nyelvi változást, amely ehhez a nyelvi ideálhoz képest végbement, tragikus felhangokkal illet. A tragikus hangnem másfelől arra az állapotra reflektál, amelybe az anyanyelv mint kisebbségi nyelv került. A tragikus hangnem, a szélsőséges pátosz tehát olyan értékhorizontot rajzol fel, amelyben a kétely nem ismeretelméleti természet, hanem az idő megállíthatatlan mozgása felől érkezik el a lírai alanyhoz. Ennek a szélsőséges és lényegében feloldhatatlan problémának, azaz az ideális és reális közti feszültségnek a megoldásához jellemzően „kívülről” érkezik a „megoldás”. Olyan homogenitás lép fel a megoldás birtokosaként, amely nemcsak hogy ahistorikus, de imperatviusával a kényszerítés aktusát gyakorolja a „közösség” felett: „Másra születtünk: mindünk énekeljen, világos és okos, szabad, tiszta nyelven!” A létbe vetett hit bizonyossága ezzel a fordulattal önmaga számára megnyugtató választ talált, hiszen olyan naiv illúzió hozza létre a szövegvég
