Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Élmények és horizont váltások

Könyvröl könyvre

jelentését, amely a mitologikus versbeszéd alapjain állva számolja fel az addig a kaotikus világ látomásában felbukkanó szélsőséges hangulati elemeket. Ez a „megoldás” azonban nyelvileg kevéssé indokolt. Megteremtése érdekében a szövegalkotó „kívülről” nyúlt bele a szövegbe. Mivel nem illeszthető a vers addigi hangsúlyaihoz, a szöveg kénytelen a hit látomásában felrajzolni azt az új horizontot, amely megnyugtató etikai választ jelent az értékvesztés alakzataira:

„Őrizzen a szó minket, mint nyáját Orpheusz:

szelídüljetek hallatán - hiéna, tigris, oroszlán és hiúz."

A Kulcsár-szövegek értékbiztonsága arról tanúskodik, hogy azok a relativi- záló tendenciák, amelyek a modernség lírai dialógusaiban mind nagyobb szerepet játszanak, vagy nem bukkannak fel jelentős erőként, vagy pedig az értékvesztés tragikumát, illetve az értékteremtés pátoszát fogalmazzák meg. A lenyűgöző nyelvi erővel megjelenő eszkatológia, amely a Tündöklő hontalanság ötven versében a létbe vetettség tragikuma és botránya, a végső kérdések közelében tartózkodó egzisztencia felől érkezik az olvasóhoz, arra utalnak: a romantikus és tragikus világkép versbeszéd-típusai tovább élnek a XX. század végének magyar lírájában.

Németh Zoltán

Élmények és horizontváltások

( Vázlat Tóth László szövegei kapcsán)

Első találkozásom Tóth László verseivel ideálisnak is nevezhető. Végre egy brutális költő! - kiálthattam volna fel gondolatban. A magyar irodalomra mintha egészen a közelmúltig ránehezedett volna az etikai jelentés megalitja, azaz olyan előfeltevések jelölték ki a magyar irodalom kontextusában született szövegeket, amelyek főleg a hangsúlyos erkölcsi jelenlét felől értelmezhetők. Miért nincs egy magyar Villon vagy egy magyar Genet, gondoltam akkor, és ha van is egy Balassi, azt is mennyire el lehet tolni a hazaszeretet oltára irányában.

Nemrég ezzel a nosztalgiával vettem a kezembe a költő legújabb gyűjteményes kötetét, amely Harangzúgásban, avagy a hús bohóca címmel jelent meg. Rögtön felfigyeltem a cím skizofréniájára: A hús bohóca, igen, valami ilyesmit vártam fiatalkori olvasmányélményeim nyomán, a test véres, hátborzongató poétikáját, azt a cinikus könnyedséget, amellyel hozzálátunk a saját és a szövegtest feldarabolásához, azt a vakmerő és lezser játékot, amellyel a bőrünkre megy ki a játék. Bőrünkre mint könyvlapokra, az írásra, mint a test agresszív roncsolására.