Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)
Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván ról származó S. Benedek András szavaival: ...nem elit-irodalmat kell termelni, h anem a kultúra egészét kell kiépíteni, hagyományaival és jövőképével egyaránt számot vetve.” (Hazajöttünk hát: 123) így teremhet a kisebbségi lét szorításából, imperativusaiból magasrendű irodalom. Az etikus magatartás és az esztétikai érték természetes harmóniája szólal meg ezekben a gondolatokban, amelyeknek szinte summája a pozsonyi Dobos László kategorikus véleménye: „A nemzetiségi irodalom számára nincs külön mérték, és a hibákért nem jár erkölcsi elnézés: ezeknek az irodalmaknak is egyetlen mentsége a minőség lehet.” (Örökké itthon: 198) És bizonyítandó, hogy ez nem csupán egy, jelentős művészi értékeket létrehozó etikai egység irodalmának a jellemzője, idézzük még a mura vidéki Bence Lajost, akinek tanulmánykötete ezt a sokatmondó címet viseli: írott szóval a megmaradásért. Ezt a publicisztikai ars poeticát egészíti ki a következő gondolattal: „...már korábban is sejtettem, hogy a kisebbségi író — ha komolyan veszi ezt a tevékenységét —, sohasem ír öncélú művet, sohasem lehet célja saját írói exhibicionista vágyainak kiélése. A kisebbségi írót az elhivatottságon kívül mindig valamilyen konkrét szándék vezérli.” (Örökké itthon: 229-230) A kisebbségben alkotó író mostanában újabb problémával szembesül. A határok megnyitásával sokan — és ezek között számos olyan értelmiségi is található, akinek távozása szegényíti a nemzetiségi kultúrát — át-, ki-, visszatelepültek Magyarországra és más tájakra. Akik ott maradtak, mert ragaszkodtak szülőhelyükhöz, „belakott” közösségükhöz, nem tehettek mást, (mit is tehettek volna?) az eltávozottak helyére álltak. Erről az új, nyomasztó voltában is felemelő feladatválalásról így szól a beregszászi költő és lapszerkesztő, Füzesi Magda, „...a kivándorlási hullám sok értékes embert ragadott ki közülünk. Akik itthon maradtak, kénytelenek felvállalni az eltávozottak feladatait is. Kovács Vilmost idézve: »maradt itt még néhány bolond, ...homlokuk jeles, nyakukon kolomp.« Nem nagyon tapasztaljuk, hogy Istenen kívül bárki is vigyázna azokra, akik nap mint nap felnégyelik magukat a kötelességek vágóhídján”. (Örökké itthon: 156) Bátran mondhatjuk, ez a helytállás igazi próbája. A határon túli magyar irodalom másik fejezete az emigrációban — helyesebben a volt és mára már megszűnt emigrációban — élő írók műveiből bontakozik ki, és ez a fejezet az utolsó fél évszázad magyar irodalomtörténetének különösen érdekes része. A világ minden táján alkotó magyar írókat — ellentétben a kisebbségben élőkkel — sem szellemi tiltófák, sem gazdasági kényszerek nem korlátozták semmiben: szabadon élhették a maguk választotta életformát, és írhatták műveiket korlátok nélkül. Rendkívül gazdag az a tematika, amely ezekből elénk tárul, de most e gazdagságból csak egyet ragadjunk ki: a nosztalgiát. Azt az érzést, amelyet szabadon fordítva így mondhatnánk: visszavágyódás az elhagyott otthon, a visszatérés reménye nélküli szülőföld után. így nyugodtan állíthatjuk — talán kissé túlzó pátosszal —, hogy ez a része irodalomtörténetünknek (kiegészítve a nemzetiségi irodalmat) a hazaszeretet fejezete is. E gondolatokból csak néhányat tudunk itt kiemelni, és nehéz a merítés, hiszen nagyon sok a példa. Tbinsz Géza, a svédországi magyar költő csaknem egy évtizede lezárult életművét is a
