Irodalmi Szemle, 2000

2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)

„A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...”

nosztalgia színesíti. A lefordíthatatlan város című versében például szülővárosára emlékszik vissza, a „hol — volt — talán — sohase — volt” körtéri Thinsz cukrászdára. Ehhez a Svájcban élő költőbarát, Lőkkös A ntal hozzáteszi: „A több évtizedes távoliét a legérzékenyebb lelket sem hagyja nyugton az elhagyott után, legyen az a gyerekkor a szülői kéz melegének emlékével vagy csak egy táj, egy város megkoptatott utcaköveivel, a sarki vegyeskereskedéssel, ahol medvecukrot lehetett venni.” (Várnak: lói)

A Londonban élő költő és irodalomtörténész, cambridge-i egyetemi tanár, Gömöri György így nyilatkozott néhány évvel ezelőtt: „..fontosnak tartom, hogy az angolok tudják: honnan jövök és ki vagyok. Angol könyveimben, írásaimban mindig kiteszem vezetéknevemre a pontokat — lássák, hogy nem vagyok bennszülött. Ami pedig a versírást illeti, a legszemélyesebb dolgokról hitelesen csak magyarul, anyám nyelvén szólhatok. Tehát túl a kezdeti évek valóban még erősebb nosztalgiáján, a magyar nyelvhez és kultúrához való kötődésem,... »hűtlenséges hűségem« nemcsak egy korszakhoz kapcsolódik, hanem életre szóló.” (Várnak: 202) A befejező két szó a hazaszeretet fogalmának legfontosabb jelzője lehet.

Az Egyesült Államokban alkotó Horváth Elemér vallomása kiegészíti ezt a gondolatot: „Természetes, hogy a rábaközi táj sűrűbben kísért verseimben, mint bármi egyéb, hiszen életem első huszonkét évének színhelye. Tudjuk, hogy milyen végzetesen elhatározó az ember gyemekkora és ifjúsága. Ez azonban nem választás eredménye, hanem ajándék... A Rábaközben születtem, s ott éltem emberek között. Mondhatnám: beléjük ágyazva! Közöttük és általuk lesz a puszta természet: táj.” (Várnak: 229) A Los Angelesben nemrégiben elhunyt költő, Kannás Alajos így ír az emlékeiben élő kiskunhalasi temetőről: „Az öreg temetői fák emléke ültetett a Szajnánál is a platánok alá, hogy a csend és a falevelek hangtalan beszéde mindig az élet szeretete felé fordítson a legnehezebb időkben is.” (Örökké itthon: 217)

Bőségesen sorolhatnánk még a példákat, hiszen alig volt olyan alkotója az emigrációs irodalomnak, akitől ne idézhetnénk fel azokat a gondolatokat, amelyek ezt a különös, nehezen meghatározható érzést, a nosztalgiát fejezik ki. A pedagógiának szép feladata lehet segíteni a meghatározást. És még egy gondolat: ha megismerjük és megismertetjük ezeket az alkotókat, ez számukra is igazságszolgáltatás, mert — Ferdinandy György szavaival: — „általa visszafogadja őket szülőanyjuk és édes gyermekük, a magyar irodalom.” (Örökké itthon: 6)

Lászlóffy Csaba Erdélyben élő magyar költő írja az Anyanyelv című versében: ,r.. most csak ezt / a szót vedd s védd meg mintha várba / bajvívni mennél s úgy szeresd / mintha nélküle halál várna.” Tulajdonképpen ez a gondolat summázatát adja annak a régi-új tartalomnak, ami az emigrációs és nemzetiségi irodalom egyik legfontosabb motívuma. Számunkra, a magyar irodalommal és nyelvvel foglalkozó pedagógusok, kutatók számára elsősorban új tartalmat jelent, hiszen csak az utóbbi időben épültek fel azok a hidak, amelyeken az emigrációban és a nemzetiségi létben alkotó írók gondolatai és művei eljuthattak hozzánk.

A határon túli magyar irodalom értékei, mondhatnánk: tartalmi, szerves,