Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)
„A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” magyar irodalomba, a megteremtett érték azonban itt van, kínálja magát, nekünk csak értően és gazdaságosan kell válogatni a gazdag anyagból, a páratlan sokszínűségből, és felmutatni azt, hogy a nemzet a szétszóródás ellenére is anyanyelvében éli tovább közösségi életét. A nemzetiségi irodalom talán legfontosabb és emblémaként is idézhető gondolata, hogy a kisebbségi sors nemcsak lefegyverző, hanem felemelő is lehet. Koncsol László Pozsonyban élő költő és irodalomtörténész, amikor azt kérdezték tőle, hogy miért nem megy el végleg derűsebb tájakra, így válaszolt egy interjúban: „Vannak mélytengeri halak és vannak sekély víziek. Próbálj egy mélytengeri halat abból az iszonyatos nyomásból felhozni a sekély vízbe, felrobban, nem bírja. Én sem bírnám ki már a kisebb nyomást, belepusztulnék. Nekem ez a nyomás kell, mert ezt szoktam meg, ezért itt maradok, és itt próbálok meg tovább élni. Itt próbálom végigcsinálni azt, amit elkezdtem.” (De azért... 195) A kisebbség közösségében vállalt szerepéről a beregszászi költő, Finta Éva ezeket mondta: „... a kisebbségi lét hozta, hogy megtanultam: minden írásomnak, nyilatkozatomnak engemet felejthető, de általában egy közösséget kirajzoló jelentőséget adni, és az én dolgom meg kényszerem, hogy ennek meg tudjak felelni. Az én magyarságom ellenzékben kiművelt magyarság, amelynek ezáltal lett egy kis nemes patinája.” (Határokon járok: 150) Az ugyancsak kárpátaljai Horváth Sándor is ezt erősíti meg: „A magyarság megmaradásának szolgálata kisebbségben nem csupán feladat, de minden felelősséggel gondolkodó irodalmár kötelessége is.” (Várnak: 94) Az elkötelezettség fogalmazódik meg ezekben a vallomásokban és egy jellegzetesen közép-európai sors vállalása, amelyet — többek között — Markó Béla is megír a Költők koszorúja című versében: „..magyarul élek s most mégsem tudom, / hogy otthonom-e ez, vagy itthonom / csupán a nyers vidék...” A „nyers vidék”, a szülőföld vonzásától Tolnai Ottó sem tud szabadulni: ..Abszolút kanizsai, bácskai meg újvidéki k öltőnek tartom magam, csak erről írok, és ebből a mikrovilágból bontom ki azt, amit csinálok” (Én otthon vagyok: 100) Az elkötelezettség mellett van egy másik parancsa, ösztönzése a kisebbségben alkotó művészeknek, így az íróknak is: a minőség. Tudván tudják hogy csak úgy őrizhetik meg szellemi rangjukat, ha a lehető legmagasabb szinten — sokszor, legtöbbször nehezen megharcolt küzdelmek árán — teljesítik a maguk vállalta feladatot A magyar és a minőség szinonim fogalmak a nemzetiségi területeken alkotó írók számára Az erdélyi Csiki László ezt mondta a költőtársról és barátról: „Szilágyi Domokos nemcsak, hogy magyar, hanem kisebbségi magyar. Vagy minőségi. A sok elhullott jobb maradéka, a java”. (Határokon járok: 219) Zalabai Zsigmond, a Felvidéken élő esztéta, kritikus és tanár igen szigorúan fogalmazott: „Tévedés azt gondolni, hogy a határon túli körülmények között minden magyarul leírt versszaknak, prózarészletnek nemzetmentő funkciója van. Tudniillik, rossz versekkel, rossz novellákkal, félig gondolt tanulmányokkal, meg nem gondolt gondolatokkal nem lehet nemzetet menteni. Csak meggyalázni lehet, és leszakítani a nagy véráldozatok árán ezerszáz év alatt kivívott európai rangú kultúra értékszintjéről. És erre nincs felmentés.” (Induljunk hát: 34) Az itt idézett író természetesen nem az elit művészet mellett tör lándzsát, és ilyen értelemben szinte folytatható ez a gondolat a Kárpátaljá
