Irodalmi Szemle, 2000
2000/1-2 - HORIZONT - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” (előadás)
HORIZONT Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván „A nemzetiségi irodalom egyetlen mentsége: a minőség...” A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével Sokszor próbáltuk már a magyarságtudat fogalmát meghatározni, megfogalmazni, idéztük eleinket és kortársainkat, rákérdeztünk tapasztalataikra: történelmi, filozófiai, netán etikai kategória-e a közösséghez, a nemzethez tartozás tudata. Számunkra, pedagógusok számára elsősorban a nevelés fontos kategóriáinak egyike, mely aktualitását sohasem veszti el. A nemzeti alaptanterv is a nevelés elsődleges céljai között említi, amikor „Fontos szerepet szán a nemzeti hagyományoknak, valamint a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének”. Századunk magyar történelme pedig pozitív és negatív példáival számos-számtalan lehetőséget kínál, ajánl a nevelés számára a magyarságtudat erősítésére. Ezek közé tartozik a Trianon és a II. világháború után kialakult sajátos alakulat vagy képződmény, a határon túli magyar irodalom. Azért sajátos, mert kénytelen volt bizonyos kényszerpályákon létezni és éppen ez a kényszerítés hozta létre századunk irodalmának ezt a nélkülözhetetlen fejezetét. Azt, hogy nélkülözhetetlen, ma már mindnyájan tudjuk, és értékrendszerünk legfontosabb elemei közé emelhettük erkölcsi értékei és esztétikai minősége okán. Ma már ugyan megváltozott a határon túliság fogalma, ahogyan a történelmi helyzet is változott, de ez a fejezet számos lehetőséget rejt a nevelés számára éppen etikai és esztétikai kontextusai révén. A határon túli magyar irodalom sokszínűségéből, gazdagságából most csak néhányat emelünk ki, amely pedagógiai munkánkat talán a legjobban szolgálhatja: a kisebbségi sorsvállalás műalkotásokban megfogalmzott hitvallását és az emigráció nosztalgiáját. Egyazon fa két ágáról van szó — különbségekkel és hasonlóságokkal együtt. Mind a kisebbségi, mind az emigrációs irodalom Magyarország határain kívül alakult ki és élt meg nyolcvan, illetve ötven évet. Az előbbi azonban kényszerhelyzetben létezett, az utóbbit pedig az önként vállalt sors hozta létre. Az előbb említett tartalmak sok másik mellett meghatározói voltak a magyar irodalomnak Kolozsvártól Puerto Ricóig, Ungvártól Oslóig, Kassától Párizsig, Szabadkától Chicagóig szinte az egész glóbuszon, ahol a „legkisebb világnyelvet”, ahogyan Czigány Lóránt aposztrofálta nyelvünket, a magyart beszélik és értik. És ha mára már meg is szűnt az emigrációs irodalom (ne is legyen olyan történelmi kényszer, amely újra létrehozza), a kisebbségi pedig mára már integrálódott az ún. egyetemes
