Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)
Beszélgetés Sütő Andrással tehetsége. A bukást pedig az merje vállalni, aki valóban korszakváltó újdonsággal lepi meg a színi világot. * Szinte minden szépirodalmi műfajban alkotott. A sok műfajúság a szellem kalandozó kedvének tulajdonítható? — Teljes indokoltsággal ilyet például Németh Lászlóról lehet mondani. Regényt, esszét, tanulmányt, drámát, vígjátékot, verset írt. Hozzá — vagy Illyéshez képest — én nagyon keveset írtam. Az én szellemem kalandozó kedve csupán utánzata az én mestereim kalandozásainak. S hadd soroljam ide Babitsot is. Ha úgy tetszik: a szellem fél évszázados rabságának idején, mely életem javát elvitte, elvégzett munkám volt az, amivel a leikemet megmentettem. Többre azért nem futotta, mert képtelen voltam a fióknak dolgozni; mert türelmetlenséggel, hiúsággal, hatni akarással, hajszolt életritmussal megverten nem tudtam odaláncolni magam a nagyepika gályapadjához. A korszak nem a hatalmas életművek ideje volt. Évekig hallgattam például, mikor úgy éreztem, hogy amit elvárnak tőlem, azt már nem akarom és nem fogom soha megírni, amit pedig meg szeretnék írni, ahhoz még fölkészületlen vagyok. Abszurd vélekedés, de nem nyelem le: a szellemi parancsuralom éveiben szilveszteri szokásunk volt az ilyenszerű számvetés: eredményes évet zártunk, fiúk! Ezt, azt, amazt, nem írtuk meg, hiába rázták orrunk előtt a csörgőt, húzogatták szánk előtt a mézes madzagot. Jól tudom: ha szerzetes lakozott volna bennem, másként beszélnék most. Ám hiába próbáltam én szerzetes lenni. Szándék, vágy és becsvágy: nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. * „Az írás sejtelem is, a holnap fenyegetése a mában”— írta egykor. Egyik drámájában (Káin és Ábel) a felvonásokat jajkiáltásoknak nevezi. Csupán a témaválasztás indokolja ezt, vagy magából a műnemből is következik? — A műnemből nem De talán következhet abból az egyetlen munkából, amelynek jellege ilyet sugallt nekem, a szerzőnek Mint az a dráma, amelyet így határoztam meg Magyarok három felvonásban. Az ugató madárról ki-ki úgy vélekedik, ahogy meggyőződése diktálja Jómagam egyszer hiszek benne, máskor kételkedem, hogy életrevaló lenne. Ami bizonyosság bennem: hogy senki másról nem szól, csakis magyarokról. Rólunk. Ebből, tudom, nem következik semmi sem Nem is azért mondom amit mondok. De ha már faggatják az emberL. * Milyen gyökerekből táplálkozik az erdélyi dráma (különösen a történelmi dráma), amely csak az utolsó évtizedekben is — eltérően a többi nemzetiségi magyar irodalomtól — olyan jelentős egyéniségeket adott irodalomtörténetünknek Sütő András mellett, mint Székely János, Páskándi Géza, Kocsis István, Szőcs Géza? — Na jó! Maradjunk abban, hogy ezt a felsorolást mások, mondjuk négyen, éppenséggel négyféleképpen kezdenék. Vagyis oly módon, hogy nem Székely van mellettem, hanem én vagyok Székely mellett, vagy Páskándi után Kocsis és Szőcs között — netán sereghajtóként mindahány mögött —, aminek persze semmi jelentősége. Miért mondom mégis? Mert ha valahol igaz a hegeli megállapítás, hogy minden tudat a másiknak tagadója, hát épp az irodalmi
