Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet—Nobel Iván: (Beszélgetés Sütő Andrással)
Beszélgetés Sütő Andrással életben ellenőrizhető. Okkal. Ugyanis ez a természetes. Hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, és jaj annak a madárnak, amelyik egy más madár csőrével próbálna énekelni. Szépen hangzik ugye, amit mondok? Megértőleg, a szellem sokszínűségének tiszteletével s oly természetesen is, mintha árkádiai béke honolna köztünk. Mintha élne még az Arany János-i hagyomány, miszerint egyik tehetség a másikra nem árnyékot, hanem fényt vet szeplőtelen önzetlenségben. De ha így szólok, mintha sértődöttség beszélne belőlem, holott erdélyiként talán senki íróember nem részesült annyi jó szóban, szolidaritásban, baráti szeretetben, a színházi közönség oly kitartó érdeklődésében, mint én — érdemen felül is nem egyszer, de sokszor. Akkor hát mi a baj? Az a baj, hogy úgynevezett népiek és urbánusok olyan súlyos konfliktusba keveredtek egymással, hogy Isten a megmondhatója, mikor lesz ennek vége. S annál inkább lesújt ez engem, mivel énnekem mindkét oldalon szellemi rokonaim vannak Úgy vagyok én ezzel, mint szegény anyám volt örökös virrasztásban a rokoni békesség felett, mikor azt látta, hogy férjek, feleségek, unokatestvérek, keresztszülők és keresztfiak lányok magyarok és románok zsinatolnak ősi vegyes állapotban. Igaz, hogy akármilyen tárt karú volt is anyám a nyelvek fölé lobogózott emberségben: füstöt, lángot vető lármafává lett, ha csak fél szóval is bántani merték magyar mivoltát, amiről azt szokta mondani: nem büszkeség, nem szégyen, nem több, nem kevesebb senki másnak fajtájánál, nem eladó és nem vásárolható, nem olyan, hogy azt mondod rá: mindegy, mert nem mindegy az, kinek a nyakába mit sózott a sorsa, nem eldobható, út szélin nem hagyható, mert akár az élet és a halál: Isteni rendelés. Akkor azt mondhatom tehát: ilyen helyzetben is megfoganhat, világra jöhet a történelmi dráma * lS>88-ban írta a következő sorokat: „...csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amelyik kivezet a szülőföldről és vissza már soha nem vezet."Ma, amikor több mint egy évtized után az utak visszafelé is nyitva vannak, érvényesnek érzi-e még ezt a szép vallomást? — Azt hiszem: nem szép, hanem igaz, mert egyéni és közösségi követelmény parancsát mondtam el vele — az erdélyi magyarság megmaradásának reményével. Tizenegy évvel ezelőtt az erdélyi magyarok kivándorlásában az volt a tragikus, hogy a román nemzetállam minden javaiktól megfosztotta, de vissza már nem fogadta őket, hiszen „talanítási” céljai voltak: magyartalanítás, zsidótalanítás, szásztalanítás... Ma már az akkori nyílt óhaj és akarat határozott kisebbségjogi küzdelmeinkkel találja szembe magát, viszont semmi okunk a megnyugvásra, még kevésbé győzelmi énekre. Aki elhagyta Erdélyt, kénytelen volt elvetni azt a reményét is, hogy otthonát valaha még visszaszerezheti. Szegénységből jobb módba kerülve egy életen át csitítja magában a sajogó honvágyat, miközben fészket ver szívében az önmegnyugtatás: ubi bene, ibi patria. Ott a hazám, ahol jó dolgom van. Ésszerűség. De gyakorta könnyes, ahogyan Amerikában is láttam... Marosvásárhely, 1999. július 28. Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván
