Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - FÓRUM - Grendel Lajos: Véres hús a fazék alján
FÓRUM annyira arisztokratikus affektáció és póz, mint kaland és kihívás. Kaland, amelynek során a költő, ha valóban nagy tehetség, a nyelv és a formák olyan rejtett jelentéseit és összefüggéseit képes megvilágítani, amelyek a megismerés és a műélvezet határait messzemenően kitágítják. Ebből a perspektívából nézve a formalizmus vádja nemcsak felszínes megbélyegzésnek tűnik, hanem egy elavult művészetszemlélet kései és kísérteties visszhangjának, merő anakronizmusnak, mely az irodalmat szívesen látná múzeumok vitrinjében, gőzgépek és velocipédok barátságos társaságában. Jóllehet az avantgárd soha nem került a 20. századi magyar líra fejlődésének a fő áramába, mégis tagadhatatlan, hogy Kassák Lajos, majd Weöres Sándor radikális nyelvi reformjai nélkül a kortárs magyar költészet arculata jóval ráncosabb volna. Ugyanúgy a 20. századi epikában is megfigyelhető a realizmus nagy korszakára jellemző világszerűségnek a fokozatos halványulása és háttérbe szorulása a szövegszerűség javára. A múlt századi realista és naturalista próza kellékei érintetlenül csupán a kommersz bestsellerekben, az irodalom alatti irodalomban, illetve a 20. századi regény másod- és harmadvonalában őrződtek meg. Középszerű műveken és silány utánzatokon kívül, leginkább a Faulkner és Hemingway prózájából kisarjadó, s kétségtelenül jelentős amerikai újrealista prózában. Ezek a művek azonban magukba olvasztották a század első fele epikájának stiláris és technikai újításait, s magukévá tették a múlt századi realista próza idő- és térkezelését, személyiségábrázolását, íróinak világképét gyökeresen átalakító regények, Proust, Joyce, Kafka, Musil és mások műveinek radikális művészi gesztusait. Szerb Antal nevezhette még tréfának az Ulyssest, ezt a próféciáját az idő nem igazolta. Faulkner regényei éppúgy elképzelhetetlenek az Ulysses kopernikuszi fordulata nélkül, mint, hangozzék bármilyen furcsán, a Száz év magány vagy A 22-es csapdája. Más lapra tartoznék annak szemügyre vétele, hogy a Finnegan’s Wake, Sámuel Beckett prózai művei vagy a 60-as és a 70-es évek amerikai szövegepikája, nem azt a végső határt jelölik-e ki, amelyen túl a prózaírónak nincs már játéktere, s a művek alkotó olvasói befogadása is lehetetlenné válik. A szövegszerűség trónra emelésével korunk prózaírója eljutott univerzumának a végső pontjához, amely másfelől az abszolút nullaponttal határos. Amikor a szakmában kiválóan képzett professzorok írnak más, hasonlóan képzett professzoroknak tekervényes, agyonbonyolított, ámbár brilliáns szövegeket, az irodalom vagy egy szűk szekta ügyévé válik, vagy merőben magánüggyé. De rögtön azt is le kell szögezni, hogy ez nem lehet menlevél az irodalmi konzervativizmus, sem a középszerűség számára. A múlt századi realista nagyepika nem támasztható fel, mert formája korszerűtlen lenne, világképe, jelenlegi tudásunk tükrében egydimenziós, stílusa és nyelve pedig régóta elhasználódott. Hogy napjaink regényírója számára milyen utak lehetnek járhatók, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy vannak ilyen utak, elég csak a szövegszerű próza dömpingjével egy időben világsikert aratott mágikus realizmusra utalnom, vagy a szövegszerűségre reakcióként keletkezett amerikai minimalista
