Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - FÓRUM - Grendel Lajos: Véres hús a fazék alján
FÓRUM prózára, vagy éppen Umberto Ecónak ugyancsak az egész világot bejárt regényeire, A rózsa nevére és a Foucault-ingára. Az Hifodalom visszavág, hirdeti egy fiatalokból álló költői-írói csoportosulás, s nem lehetetlen, hogy az irodalom visszavágásának az évtizede elé nézünk. Az irodalom nem tudomány, az irodalmi mű nem tudományos dolgozat. Miután korunk írója kiadósan megmártózott a nyelvtudomány vizében, ideje, hogy a nyelvtudomány művelését az arra leghivatottabbakra, a nyelvészekre bízza. E hosszú kitérőt követően visszatérve most már a szlovákiai magyar irodalom recepciójának kérdésére, először talán azt kellene kiemelni, hogy ez a recepció normális, annak mértékében, ahogy író és olvasó, irodalom és olvasó viszonya normalizálódott a diktatúrás évtizedek torzulásai után. Nemcsak a szlovákiai magyar írók zömének a beszédmódja változott meg, hanem a szlovákiai magyar írók műveinek a társadalmi megrendelésében is egyre inkább az irodalmiságra tolódott át a hangsúly. Ez a folyamat nyilvánvalóan nem maradhatott következmények nélkül. A szlovákiai magyar írók közönségbázisa részben kicserélődött, részben jelentősen meg is csappant. Különösen a versolvasóké. A verseskötetek jóformán eladhatatlanok, de ez nem szlovákiai magyar sajátosság, máshol is ez a helyzet. Korunk nem kedvez a lírának, a hermetikus-ezoterikus költészetnek ugyanúgy nem, ahogy a harsányan agitáló, ökölrázó közéleti lírának sem. A számítógépes, internetes, érzelmi és szexuális kultúrájában egyaránt agyonuniformizált, bádogízű kotyvalékokat és agyonreklámozott multivitaminokat zabáló, neurotikus európai entellektüel jó, ha csak bohócnak nézné az asztal tetején hadonászó Majakovszkij- vagy Jevtusenko-fiókát, s nem mindjárt a mentőket hívnák. Korunk bohóca szerepének az eljátszására százszor alkalmasabb némely politikus, amint arra a közelmúltban éppen Szlovákia adott felejthetetlen példát a világnak. A diktatúra évtizedeiben minden valamit is érő irodalmi mű rejtett politikai üzenetet is tartalmazott, s közönségének tetemes részét éppen ezzel vonzotta, nem önértékével, vagyis irodalmi kvalitásaival. Ez az olvasó pedig csak a szerelmi gerjedelem csúcspontjával mérhető gyönyörök közepette fejtette meg a rejtett üzenet kódjait, és sokszor még ott is rejtett üzenet vélt találni, ahol ilyennek az írmagja is hiányzott. Ha elveszítettünk olvasókat, elsősorban őket veszítettük el, a boldog keresztrejtvényfejtőket. De ebben az évtizedben felnőtt egy új olvasói korosztály is. Ékes bizonyítéka ennek Győry Attila könyveinek közönségsikere. Korosztályának többi pályakezdő írója jóval szűkebb körben ismert csupán, beleértve, sajnos, a legkiemelkedőbb és Magyarországon is jegyzett Talamon Alfonzt is. Mégsem osztom azok sirámait, akik mindezért a televíziót vagy a videózást kárhoztatják. Szó ami szó, el tudok képzelni színvonalasabb szórakozást is annál, mint hogy az egy varázsütésre megelevenedő képernyő színes síkjáról az éjszaka kellős közepén egy inkább bamba, mint félelmetes Tyrannosaurus Rax vigyorogjon a képembe, vagy nap mint nap mindenféle vérességeket találjanak föl nekem pszichopaták szerepére kiképzett, jól fizetett színészek, de valljuk
