Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - FÓRUM - Grendel Lajos: Véres hús a fazék alján

FÓRUM említsek a közelmúlt magyar irodalmából: Fejes Endre regénye, a Rozsdate­mető vagy Sánta Ferencé, a Húsz óra jelentékeny művek, ám korántsem kor­szakalkotók, amilyennek megjelenésük pillanatában s a nagy közönségsiker fényében tűnhettek. Déry Tibor Felelete pedig kimondottan gyönge regény, nem említhető egy napon sem A befejezetlen mondattal, sem a későbbi G. A. úr X-ben-nel és A kiközösítővel. Hasonló példákat tucatszám lehetne sorolni a világirodalomból is. Amikor tehát az irodalom közönségfogadtatásáról és társadalmi szerepéről elmélkedünk, tanácsos óvatosnak, körültekintőnek, sőt gyanakvónak lennünk. Az olvasók zöme azt várja az íróktól, hogy szórakoztassák őt. Úgy, mint a Dallas és más szappanoperák. Amíg nem volt Dallas, Berkesit és Szilvásit olva­sott, nálunk emellett még Lovicsek Béla regényeit, a műveltebb szórakozni vágyó olvasó esetleg Passuth László történelmi regényeit. Aki ezért villámlik és mennydörög, teljesen fölöslegesen és értelmetlenül károsítja az egészségét, mert akkor amiatt is dühöngenie kellene, hogy az emberek futballmeccsre járnak, vagy kártyáznak meg kenóznak, meg hogy egyáltalán szórakoznak, ahelyett hogy szabad idejükben imádkoznának, vagy naphosszat elmélkedné­nek, vagy a Koránt tanulmányoznák. Szórakozni nem bűn, ahogy szórakoztat­ni sem. Az igényességet senkire sem lehet ráoktrojálni, sem hatalmi szóval, sem szelíd rábeszéléssel. Tündérmesékre a felnőtt embernek is szüksége van, annál inkább, minél kevésbé tündéri az élete. A nagyobb műveltség pedig olyan igény következménye, amely kevés emberben keletkezik, s már maga a keletkezése is rejtély. Szabad társadalmakban, természetesen, mindenkinek joga van a művelődéshez, s hogy nem mindenki él ezzel a jogával, az nem el­sősorban szociális kérdés (az is persze), hanem belső adottság, érzékenység, fogékonyság, vagyis az átlagosnál nagyobb intelligencia és szellemi kapacitás kérdése. Egy botfülűnek minden Beethoven-szimfónia egyformán unalmas, s ezen akkor sem tudunk változtatni, ha megoperáljuk vagy levágjuk az illető fülét. De attól még lehet jó műbútorasztalos vagy csillagász. A közönségsiker tehát nem ismérve az irodalmi mű értékének, hanem ritka esetekben ráadás, amely néha éppen a szerzőt lepi meg a legjobban. Nabo­kov több remekművet is írt az ismeretlenség homályában, mégis a Lolita hoz­ta meg számára a világhírt. Félreértés ne essék, a Lolita a legkevésbé sem alantas mű. Joggal lehet élni a gyanúperrel, hogy a közönségsiker sokszor a mű félreérzéséből származik. Ezen lehet mulatni, mindaddig, amíg rá nem jö­vünk, hogy az emberi kapcsolatok milyensége is sok esetben félreértéseken alapul, s az ember önérdeke, jobban mondva, önérdekének a félreértése ter­mékeny félreértésekhez is vezethet. Nem a megértés, hanem a félreértés a haladás motorja. A félreértés kihívja a félreértés korrekcióját, ha azonban megértettünk valamit, azon nincs mit korrigálni. Mi, szerencsére, a halmozott félreértések korában élünk, amelyre teljes mértékben érvényes Martin Heidegger látnoki premisszája a lét elfeledettsé- géről. A kultúra, amely a korábbi évszázadokban a szellemi arisztokrácia ki­

Next

/
Oldalképek
Tartalom