Irodalmi Szemle, 1999

1999/11-12 - Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban (regényrészlet)

Nálunk, New Hontban

— íme, ilyen az egyszeri nyelvész találkozása a néppel — szögezte le Kálmán bácsi.

Nos hát, mondta Kálmán bácsi, ez az Iván egyszer egy ilyen pökhöndi özvegyasszonyba szeretett bele, ki is költözött hozzá a faluba vagy másfél évre, mígnem az asszony elzavarta, mert Iván semmiféle rábeszélésre sem volt hajlandó oltár elé vezetni. A bazgornyások nagyon vallásosak, és elítélik a vadházasságot. De mivel az asszonynak is hatalmas természete volt, az első együtthálásukat követően még másfél esztendeig halogatták a szakítást. Amikor valaki egyszer illetlen megjegyzést tett az özvegyasszonyra a kocsmában, Iván nem szólt egy szót sem, csak derékon ragadta a csúfolódó bazgornyás férfit, és beleültette a söntéspulton a mosogatóvízbe. Hatalmas erejét látva, a kocsmai népség egyszeriben a szüreti előkészületekről kezdett diskurálni, a pórul járt provokátor pedig elbujdosott szégyenében, s csak napokra rá került újra elő, immár szárazon és megszelídülve.

Iván első nagy szerelme a gimnáziumi orosztanárnője volt, akit a magasabb hivatalok kifürkészhetetlen ügyintézői valahonnan a Csallóközből vezényeltek New Hontba, hogy az orosz nyelv és kultúra pislákoló lámpását a korszellemnek megfelelően nagyobb fényerősségre kapcsolja. Fiatal hajadonként érkezett, a férfiszemeket főként a még nyáron is harisnyába bújtatott lábának kecses ívelése igézte meg. Ha megjelent valahol, a házasemberek és agglegények szíve egyformán kezdett szaporább ritmusban verni a visszeres és karikalábú New Hont-i asszonyok nagy bosszúságára. Klárika, a fiatal és szemrevaló tanárnő mindebből kezdetben nem sokat vett észre, amíg egy napon valaki névtelen levélben meg nem fenyegette, hogy ha a kacér viselkedésével nem hagy föl, úgy éljen, de kopaszra nyíratja, és egy nagy szovjet zászlót szúr a seggébe. Klárika nagyon megijedt, szaladt a rendőrségre. Ott a szovjet zászló sérelmére elkövetett gyalázkodás címén nyomozás indult ismeretlen tettes ellen, de az soha nem került elő, pedig még grafológussal is megvizsgáltatták a levelet.

— Az biztos, hogy nő írta — derült ki a grafológus vizsgálatából. — Inkább középkorú, mint fiatal. És impulzív... Nagyon impulzív — dünnyödte a tapasztalt grafológus, majd hazautazott.

Nos, ebbe a félénk, visszahúzódó, szűzies Klárikába zúgott bele a növendéke, a már akkor is hatalmas természetű Iván, aki úgy itta Klárika szájából az ízes orosz szavakat, mint valami gyógyforrás különös zamatú, hűsítő vizét. Iván rajongása az orosz nyelv iránt kezdetben jólesett Klárikának. Annál inkább, mert a New Hont-i gimnáziumban az orosz nyelv népszerűsége valahol a mélypont és a még mélyebb pont között mozgott, tekintettel a második világháborús tatárjárásnak az ifjabb nemzedékre is áthagyományozódott emlékeire. Természetesen Klárikának is feltűnt, hogy a robusztus fizikumú és nagy erejű Ivánnak az egyik szeme ferde metszésű, és ezt észtveszejtően izgatónak találta. De ezt már csak később, az elmegyógyintézeti kezelése során vallotta be. Meg azt is, hogy kezdettől fogva valami természetellenes vonzalmat érzett a növendéke iránt, de ezt sokáig a fiú orosz nyelv iránti rajongásának a számlájára írta.

Hiába, a hatvanas évek elején vagyunk, mondta Kálmán bácsi, az erkölcsök