Irodalmi Szemle, 1999
1999/11-12 - Pomogáts Béla: Korfordúló és irodalom (esszé)
Pomogáts Béla eredő gondolat igazi értelme, valósággal Janus-arcként néz reánk a magyar múltból: ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi értékek történeti folytonossága és rendszere. Ami az egyik nézetben gondolat, poétika, narráció és dramaturgia, az a másik nézetben emésztő küzdelem avégett, és gyötrelem amiatt, hogy tizenötmillió ember nemzetként találjon otthonra a nemzetek közösségében, s képes legyen kibontakoztatni a maga szellemi és erkölcsi értékeit. A magyar irodalom nemzeti aspirációi sohasem fordítottak hátat az európai kultúra, az európai szellemiség követelményeinek. Magyarság és európaiság a mi irodalmunk történetében mindig együttesen jelent meg, vagy éppenséggel összebékült egy összegzést és összhangot kereső szellem égboltja alatt. A „magyarság” és az „európaiság” fogalma egyszerre volt része a nemzeti irodalom identitásának és stratégiájának, és a magyar irodalomnak mindig azok voltak a leginkább termékeny korszakai (például a 19. század első felének nemzeti romantikája vagy a 20. század első felének nyugatos irodalma idején), midőn a „magyarság” és az „európaiság” eszméje és értékrendje egymással szoros egységben jelentkezett. Az „irodalmi nemzet” fogalma hagyományosan a magyar történelem tapasztalati valósága és a nemzeti megmaradás egyik fontos szellemi stratégiája volt. A tokaji tanácskozás témája után ezúttal mégis kérdőjel került: „irodalmi nemzet?” Ez a kérdőjel kifejezi azokat az aggodalmakat, amelyek a magyar irodalom sorsát és jövőjét érintik most, az ezredfordulón, az előttünk álló történelmi korfordulón. Vajon a ránk zúduló gazdasági, politikai és kulturális hatások sűrűjében fenn tudjuk-e tartani mindazt a szellemi hagyományt és értéket, amely az „irodalmi nemzet” fogalmával együtt jár, amely ebből a fogalomból következik? A „millénniumok”: az évezredek fordulói mindig is szimbolikus, sőt mitikus jelentőséget kaptak. Krisztus születése után ezer körül szinte mindenki a hamarosan elkövetkező világ végét várta, s az akkor fellépő chiliasztikus mozgalmak valósággal hiszterizálták az európai népeket, a szellemi életet is. Most talán kevésbé feszült várakozás előzi meg a második évezred végét, igazából csak kisebb vallási szekták jövendölik a világ vége eljövetelét, azonban az is bizonyos, hogy a társadalom és a kultúra mélyebb rétegeiben már hosszabb idő óta érlelődő folyamatok valószínűleg a harmadik évezred elején lesznek nyilvánvalóak és fejtik ki igazi hatásukat. Igen sok jel mutat arra, hogy az európai kultúra történetében fordulat következik, és ennek a fordulatnak nem pusztán eszme- vagy ízléstörténeti, hanem szélesebb körben mentalitástörténeti, mi több, antropológiai jelentősége lesz. Talán három olyan kört is megjelölhetünk, amelyben a fordulat máris érzékelhető, ezek a civilizáció, a kultúra és az emberi személyiség szerkezete. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján végbement történelmi méretű átalakulások (a marxista—leninista eszmerendszer és a kommunista társadalmi vízió látványos csődje, a szovjet birodalom felbomlása, az európai kommunista rendszerek felszámolása, a kétpólusú világpolitikai berendezkedés vége) után két nagyszabású civilizációs látomás (jövőkép) jött létre, mindkettő az Egyesült
