Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: A dimenzionált szellemiség hatóerejével
Könyvről könyvre magyar irodalom egyes fejezeteinek irodalomtörténeti eszközökkel való feldolgozásai. Nem véletlenszerű ez a megállapítás, mert Fónod Zoltán már az előzőekben is vonzódott a szintézisek megteremtéséhez, többek között komplex irodalomtörténeti formában megírta a csehszlovákiai magyar irodalom történetét (Üzenet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993). Egyéb más elemző és összegző tanulmányait, „gyorsmérlegeit”, kritikai írásait ismerve megítélésünk szerint (a szlovákiai magyar irodalom kutatói közül) jelenünkben ő rendelkezik azokkal az előkészületi-gnozeológiai és tapasztalati-metodikai feltételekkel, amelyek ennek a kisebbségi irodalom történetének objektív mércével való megírására feljogosítják. E munka elvégzése — jó reményeink szerint — bizonyára csupán idő kérdése. A szerző módszerére jellemző, hogy óvakodik az olcsó kijelentésektől, mindig érvekkel támasztja alá következtetéseit, s mindamellett szinte félmondatai is megragadják a figyelmet. A hetvenes évek csehszlovákiai magyar irodalmát értékelve állapítja meg tömören: „...a lapok, folyóiratok szerkesztése jobban figyelt az ideológiára, mint az irodalmi művek értékelésére”, a nyolcvanas évek szlovákiai magyar irodalmának, irodalmi életének szempontjait jellemezve a következő látleletet adja: „Míg a csehszlovákiai magyar sajtóban sajnálatos módon érvényesült a »kirekesztő« szándék, s ez ellen az egyes szerkesztőségek jóformán semmit sem tettek, addig a szépirodalmi könyvkiadás területén a művek esztétikai értéke volt a döntő.” A kiemelt példákat folytathatjuk a kisebbségi irodalomtörténet-írás kérdéskörének elemzése kapcsán is, kiszélesítve azt a jelenlegi irodalmi életben tapasztalható problematikus és ellentmondásos helyzetre. Fónod rámutat az irodalomkritika mostani zavaraira és hiányosságaira, melynek okait abban látja, hogy jelenünkben nincs meg az irodalmi jelenségekkel való szembenézés bátorsága és kockázata. A válság, az ellehetetlenülés és az értékzavar okát egy szélesebb szinten a lapszerkesztők gondolkodásában és szemléletében látja, mivel az „... — tisztelet a kevés kivételnek — csoportérdekek szerint igazodik és nem az irodalom valós értékei szerint. Szomorú jelentés ez irodalmi közállapotainkról”. Ismerjük ezeket az állapotokat, néha még beszélünk is róluk, de kevésszer írjuk le a nyilvánosság számára. Fónod különösen érzi ennek hiányát, s példát is mutat, mert az irodalmi tudat kialakult válságáról értekezve ismét csak az előbb felvetett problémát hangsúlyozza: „Elszomorító, hogy egyesek ma is milyen határtalan gátlástalansággal és primitivizmussal szemlélik irodalmunk értékrendjét. A szekértáborok szerinti osztódás (mely a politikában a hiéniz- mus megnyilvánulásaihoz vezetett) következménye lett, hogy meggyengült irodalmunk, szellemiségünk kohéziós ereje... . A parvenü megjelenése az irodalomban nemcsak az -újgazdag* majmoló lelkület miatt visszataszító, hanem azért is, mert maradék erőinket is forgácsolja.” Kemény szavak, melyek nem öncélúak és nem is háttér nélküliek, hiszen Fónod Zoltán egész eddigi munkásságával, úgyis mint kritikus, mint irodalomtörténész, s úgyis mint publicista vagy éppen a szlovákiai magyar irodalom szervezeti életének sokéves első számú felelőse, meg tudja ítélni a változások hozta eredményeket és mérleget tud vonni tanúságtevőként is. Véleményünk szerint az irodalmi értékrendben tapasztalható zavarok és igénytelenségek előidézője külső
