Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY tek. A korszak uralkodó irodalmi formája a cikk és a pamflet, a vitairodalomba tartozó kezdemények, illetve a költészet, pontosabban a líra, amelynek érvényessége a kezdeti években legalábbis vitatható. Az epika megkésettségét bizonyítja, hogy az első regény könyv alakban csak 1925-ben jelent meg. E tény utal a fönt említett csapdahelyzetre: mindmáig a csehszlovákiai magyar irodalomról beszélünk a helyi kultúra és művészet legfontosabb ágaként, noha helyesebb lett volna ehelyett írásbeliséget emlegetni. Mert — hiába a tudományos élet körülményeinek megbénítottsága, hiába az irodalmi alkotás eszközeinek, módszereinek, körülményeinek nagyobb szabadsága, s a szépírói alkotást megnehezítő tényezők kisebb száma — mind az alkotók, mind a megjelent művek számarányát tekintve, a minőségi irodalom eredményei jóval szerényebbek, mint a publicisztika, s a szűk körbe szorult tudomány teljesítményei. Mindaz, amit állítunk, az első két kisebbségi korszakra érvényes persze, s az 1989 utáni évtizedre. Az 1945, pontosabban az 1948 utáni másfél évtizedben az írásbeliség egyik ága sem érte el az elvárható elemi szintet — a politikai-ideológiai állapotok egyértelmű folyománya gyanánt. Nem pusztán az 1948 utáni korszak előítéletei közé tartozott az a — fogalmazzunk eufemisztikusan — föltételezés, hogy az idősebb generáció mindenekfölött az elmúlt, lezárult kor esztétikai eszményeit kívánta stabilizálni, a fiatalok pedig a modern áramlatok hívei voltak, s hogy az „öregek” hirdették a passzivitást, aktívnak pedig a fiatalok mutatkoztak. Könnyű dolgunk van, ha ezzel szemben ellenpéldákat akarunk fölvonultatni. A pozsonyi levéltáros, az 1919 utáni első új folyóiratok egyikének, a Tavasznak a szerkesztője, Kumlik Emil — a háború előtt könyvet adott ki az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc Pozsonyban kivégzett, illetve pozsonyi születésű vértanúiról — a konzervatívok évkönyvében, az Aurórában határozottan és egyszerűen állást foglalt a passzivitással szemben: „Bárkinek bármily hangzatos ígéreténél, szebb jövővel biztató jóslatánál százszor többet ér egy csöndben, szerényül végzett pozitív tett. Különösen kulturális téren — a mostani kegyetlenül mostoha viszonyok közt. Nagyhangú ígérgetések reklámszerű beharangozásával szemben régtől fogva annyira elfogult vagyok, hogy kedvem volna egész röviden csak ennyit válaszolni: Ne szónokoljunk, hanem dolgozzunk!” Kumlik szerint a korábbi évtizedekben is nagyobb volt a kulturális munka füstje, mint a lángja, zajlott a szócséplés, a közművelődés terjesztését és fejlesztését pedig megbénította a budapesti centralizáció. A „vidéki kultúrélet” „lomha és álmatag” volt, a fővárosiak pedig, „bármennyit írtunk és beszéltünk is a centralista irányzat ellen, soha nem tartották szükségesnek, hogy helyi bajainkon hathatós módon segítsenek”. A jelenségnek azonban két oldala volt, s a korábbi decentralizációnak nem lett volna esélye: „Azelőtt mindenki szidta, de akarva, nem akarva mégis istápolta a centralista irányzatot. Szidta, mert érezte, hogy nem tud a budapestiekkel konkurálni, és istápolta, mert belátta, hogy nélkülük mégsem tud ellenni. Most viszont olyan a helyzet, hogy kívánatosnak tarthatjuk ugyan a Szlovenszkóra szóló centralizmust, de nem szabad megcsinálnunk.” Részben azért, mert az állami tiltások ezt úgysem teszik lehetővé, részben azért, mert nem származna belőle haszon.
