Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY Ebben benne foglaltatik az egész nyolcvan év legfogósabb problémáinak egyike: a helyi színek vagy egyetemesség, aktivizmus és passzivitás, hagyomány és modernség megítélésének kérdésköre, melyek ütközései a csehszlovákiai magyar szellemi életet belterjesebbé tették, mint azt a valóságos színvonal szükségessé tette volna. Itt tűnik alkalomszerűnek a sokszor több irányból megközelített, megnyugtató módon soha le nem zárt kérdés: kit sorolunk be a csehszlovákiai magyar irodalomba? A régebbi irodalomtörténeti tanulmányok, preszintézisek általában nem tisztázták pontosan a csehszlovákiai magyar irodalom fogalmát, hallgatólagosan azonban a Csehszlovákiában létrejött magyar irodalmi műveket sorolták e fogalomba. Ez alól elsősorban az 1939-ben Magyarországra került alkotók esetében tettek kivételt, anélkül azonban, hogy a háború alatti korszakban a föntiek nevéhez fűződő munkákat következetesen elemezték volna. A két világháború közötti korszakot tárgyaló művek vonatkozásában következetlenségnek tűnt föl továbbá az is, hogy azoknak a szerzőknek az életműve, akiknek pályája a főhatalom-változás után egy ideig a Csehszlovák Köztársasághoz kapcsolódott, majd áttelepültek Magyarországra, vagy lakhelyváltoztatásuk dátumáig tárgyaltatott a csehszlovákiai magyar irodalom részeként, vagy egyáltalán nem. A legszokatlanabb magatartást az irodalomtörténet-írók Márai Sándorral szemben gyakorolták. Korai műveit esetleg tárgyalták, az 1928-tól, Magyarországra költözésétől születetteket azonban nem, jóllehet azelőtt sem Szlovenszkón, hanem jószerivel Nyugat-Eu- rópában élt. A probléma gyökere megítélésünk szerint a nemzet fogalmának tisztázatlanságában rejlik. Korunk döntő módon nemzeti irodalmakban gondolkodik, s ezen belül a közép-európai kultúrák átvették a modern nyugat-európai nemzetfogalmat, mely szerint a nemzeti mivolt kikerülhetetlen konstitutív eleme az önálló államiság. Ez a gondolat két szempontból hatott döntően irodalmi közgondolkodásunkra. Az utódállamok magyarsága új helyzetében szükségesnek tartotta a distinkció megteremtését a megmaradt Magyarország társadalmi-politikai-kulturális tényezőitől, részben a magára maradottság tudatosítása szempontjából, részben azért, mert ez szolgálhatott volna ideológiai alapként a teljes önálló kultúra létrehozására, kiépítésére — amely viszont —, s nem kizárt, hogy itt egy ellentmondás kísért — a nemzeti identitás megőrzését szolgálta, tehát visszakapcsolt az eredeti alaphoz. Ez természetesen nem az irodalmi mű megítélését kizárólag lehetővé tevő esztétikum szempontja. Utal viszont arra — amit a közvetlenebb vizsgálódás igazol is —, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi élet kialakulásában megismétlődik a nemzeti irodalmak kialakulásának számos jegye. A vita- és pamfletirodalom húszas évekbeli térhódítása, a fiatal generációk messianiszti- kus küldetéstudata mind ennek a megnyilvánulásai. Van azonban egy másik szempont, mely az egész folyamatot mintegy ellenkező előjellel mérlegeli, s ez pedig nem az összmagyar identitáshoz való visszakapcsolódást, hanem önálló nemzeti identitás kiépítését tekinti a kisebbségtörténet lényegének. Fogalmilag megjelenik ez már a csehszlovákiai magyar közösség jellegét tükrözni kívánó eltérő elnevezésekben. A két háború közötti korszakban nemzeti kisebbségként, az első Szlovák Köztársaság korában népcsoportként, a kommunista ideológia által meghatározott periódusban
