Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY irodalom iránt egyaránt. Mindez a dilettantizmusnak kedvezett, s az első félidő kétségtelenül a dilettantizmus jegyében állt. Az irodalmilag művelt olvasó mindarra, ami a szlovenszkói magyar irodalom keretein belül jelentkezett, már eleve előítélettel tekintett és elfordult attól. Az olvasótábor másik része pedig tényleg átállt a dilettantizmus pártjára. Tíz év vergődése, próbája és távlata végre, legalábbis az írók körén belül, tisztázta és eldöntötte a dilettantizmus kérdését: háttérbe szorította az értéktelenséget és íróvá ütött egy tucatnyi embert. De a közönség felé a helyzet lényegesen ma sem változott, aminek legfőbb oka, hogy a szlovenszkói magyar kultúrának máig sincs semmiféle szépirodalmi és kritikai fóruma, sem pedig szervezettsége, s így lelkes közönsége továbbra is csak a dilettáns irodalomnak van, egyéb könyveket inkább csak nemzeti oktrojjal, vagy gyűjtőívrendszerrel lehet széthelyezni Szlovenszkón. Az írónak személyes ismeretsége és hatása határain túlra nem terjed az irodalmi sikere.” Már itt el kell ismételnünk a művelődési élet más területeire is érvényes tételt: az 1919 utáni csehszlovákiai magyar irodalmi és tudományos élgárdára ugyanaz vonatkozott, ami minden szellemi tevékenységet végző személyre és csoportra, azaz — különösen a kezdeti időkben — szigorúan tagolódott kormánypártiakra és ellenzékiekre, s a csoporthatárok — noha sok személyiség igyekezett kivonni magát az effajta meghatározások alól — nagyjából egybeestek az „aktivista” és a „negativista” fogalmi körökkel. Köztudott, hogy az egyik csoportot főként az októberi forradalom és a Tanácsköztársaság magyarországi emigránsai képezték, a másikat a megszállt területen élő magyar toliforgatók. Máig is sokszor szoktunk visszatérni ennek kapcsán a korabeli, s legpregnánsabban Szvatkó Pálnál megjelenő fogalmakhoz, aki az 1919-től 1925-ig terjedő szakaszt „az emigránsok és dilettánsok harca’-ként jellemezte. Az emigránsok sohasem alkottak olyan csoportot, amely egységes ideológiai és esztétikai fegyverzetben lépett volna föl, de általánosságban elmondható róluk, hogy a modern(ebb) magyarországi — főként budapesti — szellemi áramlatokhoz tartoztak és esztétikai értelemben azok hatását tükrözték. Ignotus személyében pedig a Nyugat fordulatának egyik meghatározó személyisége is a köztársaságban tartózkodott egy ideig. Ezzel szemben a kommunista, illetve a kommunizálódó ellenzék a váltakozó politikai események során egyrészt a Komintern esztétikai irányelveit követve valamiféle „ellenirodalmat” képviselt, mindvégig ideológiája megvalósításának szolgálatába igyekezett állítani tollát, s ugyanakkor nem volt képes nagyobb szellemi teljesítményre, mint az úgynevezett „dilettánsok”, akik a terület autochton lakosai voltak. Formailag a csehszlovákiai magyar irodalom és tudományosság részben nem is Csehszlovákiában, hanem a szomszédos Ausztriában, Bécsben kezdett kialakulni. Az első korszakban — a könyvkiadás szervezetlensége folytán — mind a szépirodalomnak, mind a szolid tudományos ismeretterjesztésnek, mind a több műfaj határán álló, esetleg tudományosan is megalapozott esszének és publicisztikának a napi sajtó adott teret. Mind ezek a tények, mind a kezdeti kaotikus állapotok sem a klasszikus műnemek fejlődésének sem a pusztán szakmai kritériumokat szem előtt tartó tudományos munkának nem kedvez
