Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY — s akit 1928-ig egyértelműen a csehszlovákiai magyar írók közé soroltak —, bizonyosan nem volt híve a dilettantizmusnak. A terület egy részének Magyarországhoz való visszakerülése után, egy reprezentatívnak szánt kiadványban közreadott írásában mégis a külön mérce érvényesítése mellett tört lándzsát. A Kisebbségi irodalom című cikke egyik, talán nem is a legszimpatikusabb passzusában olvassuk: „A felvidéki író tudta, hogy ez években az ő leikébe horgonyozták le a magyarság felelősségérzetét. Ezért nem tudom ezt az irodalmat kicsinyes műhely-szempontok szerint megítélni. Nem tudom egymáson mérni ez írók jelentőségét; az egészet kell nézni, s az egész értelme annyi, hogy az írók a válság és megpróbáltatás éveiben hű fiai maradtak az anyanyelvnek Az egyik hangosabban szólt, a másik zengőbben, a harmadik tapasztalatlanul és dadogva; de mind magyarul szóltak, s egyiknek sem jutott eszébe, hogy e nyelven mást is lehet kiáltani, mint az elszakított magyarság nemzeti jogainak követelését. Számomra ez fontosabb, mint egyes szonettek versmértékének tisztasága vagy egyes regények szerkezetének egyenlőtlensége. Vannak idők, mikor az írónak nem az a feladata, hogy remekművet írjon, hanem, hogy dadogva is, el tudja mondani nemzete igazát. A Felvidék kisebbségi magyar írói nem ismertek semmiféle ‘kisebbségi érzést*, a szó divatos, lélektani értelmében. Úgy érezték, hogy a nyelv, melyen az idegen világban megszólalnak, hatalmas fegyver, s jogosan érezték így. Nemzetünk nagy fegyvere ez a csodálatosan vad, elhasználatlan, erjedő, pezsgő, mindent kifejező, gazdag és rugalmas, színes és fejlődő, örök örökség, a magyar nyelv. A felvidéki írók, Nietzsche szavával, nem azzal cselekedtek nagyot a magyarság számára, amit alkottak, hanem azzal, hogy voltak: mert lenni néha több, mint cselekedni.” Az idézett passzus persze nem áll önmagában — értelmezéséhez nem árt ismernünk a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga 1922-es memorandumának egyik utalását az anyanyelv üldözésére: „A sok eset közül csak példaképpen közöljük itt a következő eseteket: dr. Šrobár úr, Slovensko volt minisztere, jelenleg közoktatásügyi miniszter, 1920 szeptemberében Zólyomban egy gyűlésen felhívta a esi. polgárságot, hogy ha magyarul hallanak beszélni, szólítsák fel az illetőket a magyar beszéd abbahagyására, ha ez nem használ, úgy -másszanak a pofájukra*”. Ezzel szemben Simándy Pál, a kisebbségi kulturális élet szervezésében szerepet játszott, s a húszas-harmincas évtizedfordulón Szlovenszkón élt volt református lelkész a Nyugatban így számolt be a kezdetekről: „Az irodalmi élet megszervezése Szlovenszkón meglehetősen az írók magánügye maradt mind a mai napig. Az írók körül azonban különféle bajok voltak. A decentralizáció íróvá szabadított Szlovenszkó területén hívatlant és hivatottat egyaránt. •Nyelvében él a nemzet*, hangzott mindenfelé a politikai ízű jelszó, és egy sereg ember jelentkezett azzal az igénnyel, hogy a közösség a puszta nyelvhasználat ellenében írónak tartsa és eltartsa. A zavart még növelte az írók politikai és művészi elfogultsága, amely egymás elleni acsarkodásra és igazságtalanságra vezetett. íróink kölcsönösen rábizonyították egymásra a nyilvánosság előtt a dilettantizmus bűnét, és a közönség készséggel hitte el mindegyik félnek azt, hogy igaza van. íróink és napilapjaink gyakorlatba vették a pajtáskritikát, és a közönséget bizalmatlanná tették jó és rossz