Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - HIAGYOMÁNY - Filep Tamás Gustáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és tudományosság két világháború közötti történetéhez
HAGYOMÁNY lam területén is parttalanná vált a dilettáns művek elszaporodása. Tény viszont, hogy ott az egész korszakon át olyan szilárd mércét jelentő folyóiratok jelentek meg — nyilván elegendő itt szinte találomra a Nyugatot és a Magyar Csillagot, a Választ, a Szép Szót, a Kelet Népét megemlítenünk —, amelyek garantálták a mércét. Köztudott, hogy az első világháború utáni magyarországi társadalom igényszintjét is érték jogos kritikák. Ez a társadalom azonban nem volt csonka, s ami még fontosabb, a kisebbségekéhez viszonyított magas lélekszáma lehetővé tette a műélvező elit kiválasztódását. Az utódállamok kisebbségi kultúrájának szerkezetét nagy mértékben deformálták a szellemi határzárak, az ellentmondó tézisek ütközései — azzal kapcsolatban tudniillik, hogy kell-e, illetőleg lehet-e teljes, minden ágában működőképes szellemi életet teremteni e kis régiókban; mindenképpen méltánylandó tény, hogy a felvidéki magyar tudományos folyóirat megteremtésének esélyeit latolgatva a húszas-harmincas évek fordulóján szó szerint kimondták: a csehszlovákiai magyar olvasóközönség önmagában nem tud eltartani egy efféle szemlét. Az irodalom és a tudomány viszonyának tisztázatlanságára utal a harmincas években a Prágai Magyar Hírlap névtelen, könyvtárstatisztikákat böngésző glosszistája: „A munkácsi statisztikában van egy sötétlő pont is: magyar tudományos könyvet nem olvasnak, csak szépirodalmat. Régi hiba. A magyar kultúréletnek egyetlen hibája, hogy nagyon gyakran szépirodalommá válik benne minden, új eszme, szociális tan, modern gondolkodás, javító szándék, társadalomszervező nekilendülés. Jönnek az új tanok, a lelkes fiatalok fölesküdnek rá, s mi lesz belőle? Néhány szép vers, harcias novella, maró szatíra. Lám, így volt a Nyugat korában is. Ugyanazok az új eszmék, amelyek Prágában Masaryk társadalmi realizmusához vezettek és egy gyenge irodalomhoz, Budapesten ragyogó új dalokká váltak és gyenge alapú politikává. (...) Az új környezetben a magyar kisebbség tanulhat szomszédaitól, s új, reálisabb értelmezést adhat a kultúrának, mélyebb tartalmat az olvasásnak” Ebből a rövid idézetből is láthatjuk, hogy tudomány és irodalom szempontjai egymással szemben állhattak, ami valószínűleg nem pusztán a kisebbség helyzet meghatározója — csak ott fontosabb következményeket tartogat. Ezzel szembenáll azonban az irodalmárok tapasztalata a potenciális befogadók vakságáról; Egri Viktor, a prózaíró sötétes megjegyzése a Jel című, az 1929 decemberi csehszlovákiai magyar könyvhét alkalmából megjelent, ellentétes ízlésű írók szövegeit tartalmazó röpiratban: hogy vajon ki az, aki látott már egyetlen utast, csehszlovákiai magyar könyvvel a kezében. A Felföldön, főképpen az első, kisebbségben eszmélő korosztály — s részben már korábban is, a századfordulón születettek, a „Zwischen’-generáció — részéről fontos kísérletek történtek szigorú mércét támasztó folyóiratok és könyvkiadók folyamatos működtetésére, de ezek mind kudarcba fulladtak. A kritikai szellem hiánya idézte elő az értékhierarchia összeomlását, e hiány tudatosítása pedig az elkészült szellemi termékeknek a méltányosság keretein és lehetőségein belüli egységes megítélését. A helyzet összetett voltát két, viszonylag hosszú idézet segítségével igyekszünk megvilágítani. Márai Sándor, aki az e korszakban élt felföldi származású magyar írástudók közül bizonnyal a legnagyobb pályát futotta be
