Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - Hódi Sándor: Háborús napló (regényrészlet)
Háborús napló bevezetése ellenére csaknem a régi kerékvágásban folyik tovább. Az emberek dolgozni járnak, a lakosság körében nem érzékelhető pánik. Az élet bizonyos „szegmentumai” persze nem működnek Diákok árasztották el az utcákat: az általános és középiskolákban a tavaszi szünetet „előre hozták”. Előreláthatóan április 2-ig nem lesz tanítás. Feltehetően azután sem, amíg a bombázások tartanak. Az egyetemeken is szünetel a tanítás. Az utcán csellengő gyerekektől színesebb, élénkebb lett a város, mintha minden nap vasárnap volna A művelődési életet is beárnyékolja a háború. A tervezett rendezvényeket, találkozókat, színházi bemutatókat, vetélkedőket a legtöbb helyen lemondták, illetve felfüggesztették, és majd egy „megfelelő időpontban” folytatják. A benzinhiány és a közlekedés akadozása miatt a Világszövetség Országos Tanácsának az ülését is „elnapoltuk”, holott előkészületeket kellene tennünk az áprilisi budapesti küldöttközgyűlésre. De hát hol van az még? És különben is, a bombázásokkal milyen súlytalanná vált minden, mennyire jelentőségét vesztette a társadalmi élet. Beleértve a politikát is. Nemzetközi színtéren zárt ajtók mögött folynak a tárgyalások „A diplomácia igen apró lépésekkel ugyan, de elmozdulni látszik a rendezés irányába” — írják bizakodva az újságok Az eredménynek még nem sok nyomát látni Az embernek Murphy törvénye jut az eszébe „Két vezető politikus akkor tárgyal zárt ajtók mögött, ha már végképp nem tud miről tárgyalni a nyilvánosság előtt”. HOVÁ LETTEK A MIG-EK? Délelőtt beállított hozzám L. úr, a VMSZ egyik helyi aktivistája. — Értesítenem kellene a NATO-t arról, hova dugták el a szerbek a MÍG repülőgépeket — mondja feldúltan. Ő tudja, hol vannak, és lehetőleg azonnal intézkedni kellene. Semmi sem lep már meg ebben az országban, de ezen a javaslaton elámulok. Csodálkozásomat látva L. úr hosszas magyarázatba fog. Gyakran van úton, két szemével látta, hogy a szerbek a traktorokkal a hadtörténeti múzeumokba vontatták a használható gépeket, az ócskavasat meg kirakták a kifutópályákra csalinak. És amilyen a NATO, még lépre megy, mert nem gondolja, hogy ezek milyen furfangos eszűek. — Sajnos nincs bejáratom a NATO-ba — csóválom meg mosolyogva a fejemet, de ettől L. úr teljesen dühbe gurul. Nyilvánvaló, mondja, hogy nem Brüsszelbe gondolta, hogy utazzak, de Budapesten jelezhetném a dolgokat. — Oda sem utazhatok, L. úr, és azt gondolom, hogy ne üssük mi ezekbe a dolgokba az orrunkat. Bízzuk azt a szerbekre meg a NATO-ra — válaszolom. És hogy megnyugtassam, valahogyan békítőén hozzáteszem: — Két infarktusa volt eddig, nem érdemes ilyesmin ennie az idegeit. Gondoljon a családjára és a feleségére. Ám az, ami L. urat nyugtalanítja, nem minden alap nélküli. Mások is beszámolnak róla, hogy iskolaudvarokban tankokat láttak, rendőröket a vadászkastélyban, katonákat házaknál elszállásolva, páncélos járművek vannak a traktorok és kombájnok közé dugva. Itt egy bunker, amott egy gyanús
