Irodalmi Szemle, 1999
1999/9-10 - Hódi Sándor: Háborús napló (regényrészlet)
Hódi Sándor emberek hangulati .beállítódásáról is pontosan tájékozódni lehet. Az ember fordul egyet, és már tisztában van vele, hogy aznap mire számíthat. Összefutottunk egy régi ismerőssel. — Hogy vagy? — kérdezem, látva széles vigyorát. — Jól — mondja, és fülig szalad a szája. Terelném a szót másra, de ő nem tágít. — Most kihúzták a gyufát, és majd lejjebb adják. Mi tagadás, sokan hozzá hasonlóan vélekednek. Félnek a bombázásoktól, de félelmükbe némi káröröm is vegyül. Annak a megvert gyereknek az elégtételét érzik, akinek a bántalmazóját az erősebbek végre alaposan eldöngetik. Úgy érzik, hogy a kisebbségi sorsban elszenvedett sérelmek miatt az élet most „igazságot” szolgáltat nekik. A piacon egyébként mindent lehet kapni. HADIÁLLAPOT A kormány a napokban a közvetlen háborús veszély állapota után kihirdette a hadiállapotot, és rendeletet hozott az állami szervek munkájáról. Senki sem tudja igazán, hogy ez mit jelent. Egyelőre annyit érzékelnek az egészből, hogy nem lehet Szegedre utazni, és a kormány mindenféle korlátozásokkal fenyegetőzik, ugyanakkor a helyén van, pattog, intézkedik, garantálja a polgárok zavartalan ellátását és biztonságát. Azt is mondhatnám, hogy a kormány, amely megvonja az alapvető szabadságjogokat, bizalmat élvez a polgárok részéről. Az emberek megszokták, hogy engedelmeskednek a hatalomnak, ennek ellenében elvárják, hogy az gondjukat viselje. Ez a gondviselés olykor rosszabb, mint egy istenverés, de az is jobban megfelel az embereknek, mint ha nekik maguknak kellene feltalálni magukat. Előbb 40 liter benzin járt, aztán húsz. A fejadag csökkenése legfeljebb enyhe rosszallást vált ki, a fontos az, hogy mindenki egyformán részesedjen. Hogy az emberek tudják: ennyi jár nekik és kész. Ha fél literre csökken a fejadag, azt is könnyebben elviselik, mint hogy egyeseknek legyen, másoknak meg ne legyen. Nemcsak benzin, hanem akármi. Mindent elnéznek a rendszernek, ha az „igazságosan” jár el velük, azaz egyformán sújt mindenkit. Csak egyet nem tudnak elviselni: a szabad versenyt. Azt, hogy ki-ki munkája, tehetsége, szorgalma, szerencséje, rátermettsége stb. alapján boldoguljon az életben, és ennek következtében egyesek boldoguljanak, mások meg lecsússzanak. Egyesek szép házakban lakjanak, mások meg kunyhóban. Egyeseknek legyen pénzük, kocsijuk, benzinjük, másoknak meg ne legyen. Inkább együtt fordulnak fel, de ebből az „egyenlőtlenségből” akkor sem kérnek. A bombázás ezen a képleten nem sokat változtat. Amíg ez az elv él, addig a belgrádi kormány szilárd alapokon nyugszik. Amihez persze hozzásegít az is, hogy a régi kommunisták nagy mesterei annak, hogyan kell a békát az emberek torkán lenyomni. A RÉGI KERÉKVÁGÁSBAN Miután a kormány felszólította a polgárokat, hogy „nyugodtan, felelősségteljesen és öntudatosan lássák el munkafeledataikat”, az élet a hadiállapot
