Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alabán Ferenc: A sokat markolás dilemmája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE De éppen ezért fenyeget a semmitmondással párosuló nagyotmondás veszélye is. Hiszen a Lélegzet majd minden szövege általános érvényt kíván szerezni magának. Olyan világmagyarázat kíván lenni, amely a partikularitás felől teremtődik meg, viszont érvényét az egységesnek állított világ fölé is ki szeretné terjeszteni („áttessékelnek a létből egy még nagyobb rettenetbe”, „s megtart minden érző lényt az Emlékezetem”). Olvasható a Lélegzet a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegybelegy iramatai című kötet felől is. Míg azonban a Csehy-szöveg a nyelv szétjátszásában érdekelt, addig a Lélegzet versei határozott ívet írnak le. Még akkor is nyomon követhető ez az ív, ha a szövegzárás nem a metafizika felől értelmezhető („fejét a tányérra/ hajtja lassan, s betakarózik egy tortaszelettel”). Ez az ív a végső poént keresi, arra építi játékát. S ha nem a metafizikait keresi, hanem a szürreális jelentés többértelműségébe fut is a szöveg, az is transzparens módon történik, tehát — végső soron — lezárja az előtte már felépült szöveglehetőségeket, s csak önmaga lehetőségeit kínálja fel a szöveg visszafelé történő elgondolásához. Jellegzetességük a Lélegzet verseinek, hogy leggyakrabban az előszámoló, elősoroló versszerkezetnek adnak lehetőséget. Mintha a szöveg újabbnál ú jabb területekről indítaná szabadcsapatait a metafizikai jelentés felé. Ezért tűnhet úgy, hogy magukra hagyja mondatait — főleg a kezdőképeket nem bontja ki. Nem egymásból táplálkoznak a mondatok Az elragadottság retorikája túlságosan sokféle beszédmódot zár ki, csak önmagát teszi jelentőssé, egyetlenné. Ezért válnak a Lélegzet versei monologikusakká Monologikusakká olyan értelemben, hogy csak egy regiszteren kíván megszólalni, még ha más-más irányból is érkezik ehhez a regiszterhez. Minduntalan nekirugaszkodni a lét és a költészet problémájának megértéséhez. De mi van, ha nincs probléma? Egy termékeny játék: a szinte véletlenül(P) egymás mellé kerülő, egymást követő mondatokból milyen narrációs ívet tudunk konstruálni. Jó érzés ennyire elszállni? Ennyire óvatosnak lenni, ennyire kimunkáltnak tűnni? Van-e hátulütője ennek a dolognak? Mintha ezeken a kérdéseken nem gondolkozott volna el ez a szöveg. Mert ez a retorika mintha érvénytelenítené is a kozmoszra, a mindenségre, a hitre vonatkozó szövegjátékok egy részét. Mintha egyedül retorikai fogások lennének, pontosabban egyetlen retorika fogásai (hiszen minden szöveg retorikai fogásokból áll) lennének a hit fogalmai. A szenvedés mint retorikai fogás: ez egyébként termékeny gondolat lehetne a Lélegzet számára. Úgy csinál (a szöveg), mint aki (túl) sokat tud a költészetről, úgy tesz, mint aki (túl) sokat vár a költészettől, a szövegtőL Egy szöveg, amely sokat remél önmagától. Rajongó. (Komjáthy Jenő) Színpadias.
