Irodalmi Szemle, 1999
1999/5-6 - Simkó Tibor: A humorista halála (elbeszélés)
Simkó Tibor — Akkor azt a nagy pulykakonzervet, tetszik tudni, melyiket... Az elárusítónő a fejét rázta. — Akkor paprikás csirkét nokedlivel. — Paradicsomos borjúkarajt. — Paradicsomos halunk van csak. — Kolozsvári káposzta... — Nincs. — Marhafelsál tejfölösen... — Sehogy. — Liba... — Nuku. — Kacsa.. — Dettó. — Gyöngytyúk... — Óné. Az elárusítónő határozottan tréfált. Nem, a humorista már nem emlékezett rá, milyen szavakat mondogattak egymásnak, a társalgás valószínű száraz üzleti módon folyt köztük — objektív szemmel nézve. Ám az emberi szubjektum a száraz szavak mögött ékelődő kedvet, kihívást, pajkos biztatást vélt fölfedezni, az elárusítónő magakelletését a vásárló férfival szemben. „Megírom” — gondolta —, „megírom, hogy a nemi ösztön, a hormonok hatása még az ilyen prózai ténykedésben is kifejezésre juthat. Freudnak igaza volt.” A humorista hosszan nézett az elárusítónő szemébe, és megkérdezte: — Akkor hát mi kapható, kedves? — Bab — felelte az elárusítónő. A humorista akkor jött rá, hogy hét éve nem evett babot. Legutóbb ezerki- lencszázötvenhat április tizennegyedikén kanalazta magába ezt a hüvelyesek családjába tartozó, gazdag kalóriatartalmú bogyós táplálékot, amikor is névnapi ajándékul azzal lepte meg magát, hogy ellátogatott volt háziasszonyához, akihez valaha gyöngéd szálak fűzték Léda asszony megörült rég nem látott hódolójának, és babfőzelékkel kínálta meg. A humorista a hét év előtti időkre emlékezett. Léda negyvenkét éves volt, derékban kissé telt, de amúgy tűrhető. Régóta özvegyen élt, a gyerekei munkába jártak, sokat unatkozott egyedül, hát olyan lakókat tartott, akik vagy nem járnak munkába, vagy nem rendszeresen. Délelőtt poharazgatott velük, — jó ribiszkebora volt —, megkínálta őket reggelivel, tízóraival, ebéddel, s ha a sors úgy hozta, nem vetette meg az intímebb kapcsolatokat sem. A humoristának eszébe jutott, hogy voltaképpen mindig is szerette a babot. Kiskorában egyenesen rajongott érte. Hányszor órákig képes volt sírni, ha babfőzelék helyett diós palacsintát tettek eléje. Sőt, annyira vitte, hogy gyakran még vasárnap délután is (amikor rendszerint vendégeik voltak), amíg a
