Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Simkó Tibor: A humorista halála (elbeszélés)

A humorista halála

többiek madártejet, pudingot, habos kávét, tortát, krémest eszegettek, ő egy fazék babot tett maga elé, azt kanalazta.

— Tetszik parancsolni belőle? — kérdezte az elárusítónő.

— Kérek egy dobozzal — mondta, és a háziasszonyára gondolt.

Hazafelé menet ilyenek jártak a fejében:

„Hűtlen lettem hozzád, Léda. Annak a babnak az ízét, amivel te kínáltál meg legutóbb, még mindig érzem a számban. Jó voltál hozzám, te tanítottál szeretni, te indítottál útnak. Az egyik babszem héja akkor a fogamba szorult, tudod, a jobb második előzápfogamba, amelyik kényes volt mindig. A te babszemed héját, a te utolsó ajándékodat, utolsó együttlétünk emlékét azóta is itt őrzöm a fogamban. Sajnos, azóta sokszor megcsaltalak. Te akkor májusban férjhez mentél, s én más nőkkel kezdtem ki. Rossz voltam hozzád, tudom. De a babot, az utolsó ebédet nálad, nem felejtettem el! Most ennek is vége. Hazamegyek, kimosom a fogamból a te babod héját, örökre száműzöm számból közös ebédünk ízét, Léda. Szerettelek, most elbocsátalak. Bocsáss meg, Léda!”

A humoristának könny szökött a szemébe. Szerette Adyt, a mélabús hangulatokat, szeretett sírni. A humorista alapjában véve nagyon szomorú ember volt.

Aztán eszébe jutottak az étkezdei elhatározások: az érzelgősség, a dekadencia, az álromantika mellőzése.

„Megtanulok főzni” — gondolta, s ahogy hazaért, egy lábasban vizet tett a villanymelegítőre. Bekapcsolta a rezsót, és a konzervet beledobta a vízbe. Ste- inbecknél olvasta, hogy a konzervet vízben melegítik Lám, a nagy írók, a No- bel-díjasok mind tartják a kapcsolatot az élő valósággal. A néppel. Ez az: „A néppel tűzön-vízen át!” Lelki szemei előtt a dunaőrsi Petőfi-est mottóját látta a körfüggönyös színpadon.

Bettyre gondolt, az est rendezőjére, akit valaha szeretett. „Majd megmutatom neki!” — fogadkozott a humorista. — „Majd én megmutatom! Csak rendezze kisded rendezvényeit, csak adja a nagyot! Majd én megmutatom! Nobel-díj vagy semmi!”

Betty még nem volt neki teljesen közömbös, még érzett iránta holmi gyűlöletet, de a munkakedve már megjött. Amíg együtt jártak, nem talált magára. Most valahogy kezd föleszmélni.

Aztán erre is rájött: az elárusítónő az oka. Azzal, hogy a szemébe nézett. E- lőször részvétteljesen, aztán kötekedőn, végül szerelmesen. Nagyon szép leány. Ki tudja, hogy hívják?

Később megtudta. Három hét óta nap mint nap eljárt az üzletbe. Az elárusítónőt hol látta, hol nem. De hallotta, ahogy a többiek Nusinak becézik. „Túl vulgáris ez a Nusi név” — gondolta. — „Az öreg Orbán biztosan Annának szólítaná. Juhász Gyulának is Annája volt, nem Nusija.”

A humorista attól a naptól kezdve tele volt tervekkel. „Kíméletlenül kigúnyolom a hétköznapok fonákságait” — hajtogatta. Várta a nagy témát, hogy rávesse magát. És erre a babot. Három napig csak babon élt, Lédát végképp