Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Rómeó úr és Júlia

ban beveri a fejét? De ezt normálisnak tartjuk. így cselekedni lehet, ezt megengedjük. Ám, aki nem tartja be az íratlan törvényt, hogy erről beszélni illetlen, arról úgy vélekedünk, hogy illetlen kéjelgő, durva, abnormális, közönséges, trágár, esetleg még ennél is rosszabb. Igen, vannak kultúrák, ahol ennek szinte kultusza van. S bár ezekből néhány elem átvehető ugyan, bőrünkből úgysem tudunk kibújni.

Júlia oldalát nagyon fúrta a kíváncsiság. Rómeó úr megint mondott valamit, amiről halvány gőze sem volt. Amit erről kortársai összebeszélnek, nos... Felszín. Hülyeség. Mert ugye, most is beigazolódott: annak, ami az utóbbi időben úgy foglalkoztatja, mélyebb filozófiai összefüggései is vannak. Eddig így gondolta, az ágyban minden filozófia megszűnik. Vagyis logikus a következtetés, hogy a filozófiát azelőtt kell tisztázni. De hogyan is állunk ezzel? A szexualitás valóban tabu. Nem beszél erről senki. Mármint érdemleges dolgot. Az a kellemes bizsergés, amit akkor érzett, amikor Rómeó úrhoz simult és megcsókolta! A lelke, igen, a lelke már régen Rómeó úré. Immár pontosan tudta, mi a vágy, és szerette volna, ha teste is az övé lenne. És Rómeó úr az övé. Ha fejét a mellére szoríthatná és ringathatná, mintha a kisfia lenne. Azelőtt ő keresett nála vigaszt és támaszt — most úgy érezte, neki kell vigyáznia Rómeó úrra. Elvégre felnőtt már, nem csitri. De Rómeó úr ezt nem akarja. Esetleg nem veszi észre. Talán nem is szereti eléggé. Vagy nem úgy. Mert szereti, abban biztos volt. Csak talán másképp. Vajon ő valójában mennyire szereti Rómeó urat? Nem gondolt arra, hogy férjhez megy. Nem azért, mert ez a férje zoknimosásával jár. E téren nem voltak hamis illúziói. De annyira szellemileg élte át az egész kapcsolatot, hogy az ilyen kérdés eszébe sem jutott. Hiszen nem ez volt a lényeg.

Amint így újra végiggondolta és elemezte érzelmeit, a kétely, amelyet Rómeó úrtól kapott útravalóul, váratlanul működésbe lépett. Mint egy rejtett kórokozó mutáns leküzdhetetlen változata, amelyet kimutatni sem lehet.

Valóban szeretem Rómeó urat? — tépelődött. Nem a hála beszél belőlem? S vajon nem pótmegoldás az egész, villámhárító? Vagy az a probléma, hogy valójában nem tudom, hogyan kell. Pedig Rómeó úr előtt nem szégyelleném. De neki bizonyára ezért sem kellek. Azt mondta, ezt is tanulni kell, én pedig egészen biztosan elügyetlenkedném az egészet. És elrontanám.

Mindezt mintha csak önámításként gondolta volna Júlia. Azonban egyre inkább az visszhangzott benne, nem kifogás ez, nem is vigasz, hanem a józan valóság. Amikor már úgy tűnt, kétségbeejtően viszonzatlan szerelme végképp összemorzsolja, az az elképesztő ötlete támadt, próbára teszi magát. Ennek több előnye is lesz, győzködte magát. Egyrészt megpróbálja — szöget szöggel alapon — mással behelyettesíteni Rómeó úr helyét a szívében, s függetlenül attól, sikerül-e vagy nem, tapasztalatokra tesz szert, ami — ha sikertelen lesz a kísérlet, illetve ha kiderül, mégis Rómeó úr az, akit szeret — jól jön majd Rómeó úrral való kapcsolatában, hiszen Rómeó úrnak ezután nem lehetnek