Irodalmi Szemle, 1999

1999/5-6 - Aich Péter: Rómeó úr és Júlia (elbeszélés)

Aich Péter

volt, hogy mindez újabb kérdéseket vetett föl. S mivel minden elfoglalt terület újabb ezernyi kérdőjellel járt, ez csak fokozta a zűrzavart lelke mélyén.

Amikor már belső iránytűje is megzavarodott, s nem tudta, merre van észak, többnyire fölkereste Rómeó urat. Már régen ismerte őt, tulajdonképpen kiskorától. Egyszer — még óvodás korában — elesett vagy majdnem elesett, és Rómeó úr, aki véletlenül éppen arra járt, fölemelte vagy az utolsó pillanatban elkapta, valahogy így történt. Erre persze egyáltalán nem emlékezett, csak hallomásból tudta. Állítólag úgy meglepődött, hogy még sírni is elfelejtett, és édesanyja azt mondta, köszönd meg a bácsinak, mert ha nem fog meg, bizony nagy bibi lett volna a térdeden. Rómeó úr sem emlékezett az esetre és csak nevetett Júlia elbeszélésén. Micsoda bácsi, mondta, olyan öreg nem voltam, sokkal inkább ifjú és bohó legényke. De bizonyára így volt, állította Júlia, hiszen édesanyja említette nemrégen, amikor otthon Rómeó urat hozta szóba. Azóta mindig üdvözöljük egymást, mondta a mama. Ő is akkor látta először, amikor sorbaállásnál néha összefutottak az üzletben, váltottak is néhány semmitmondó mondatot.

Később aztán Júlia tulajdonképpen véletlenül elegyedett vele szóba. Rómeó úr keze tele volt táskával, még a hóna alatt is cipelt valamit, az esett le, és Júlia készségeskedett fölemelni mosolygósán, mint mindig, és örült, hogy segíthet a kedves bácsinak, s Rómeó úr szintén mosollyal hálálta meg a segítséget. Aztán vagy egy hét múlva véletlenül újra összefutottak a városban. Júlia illemtudóan köszöntött, Rómeó úr pedig gépiesen visszaköszönt, bár fogalma sem volt, ismeri-e egyáltalán ezt a csinos kislányt. Amikor aznap újra egymásba botlottak a lakása táján, Rómeó úr észbe kapott. Hát persze, ez a kislány segített neki múltkor a csomaggal, na és a mamáját is ismeri, igen. Szóval így kezdődött, s ezentúl mindig elbeszélgettek egy kicsit, ha itt-ott találkoztak. Ez többször is megesett, mivel Rómeó úr Júliától nem messze, csak néhány háztömbbel odébb lakott, magányosan. így néha előfordult, hogy összefutottak, amikor Rómeó úr hazafelé baktatott, Júlia pedig az iskolából jött haza.

— Hogy és miképp? — szokta mondogatni köszönésképpen. — Mi újság az iskolában?

— Valahogy csak döcögünk — válaszolta ilyenkor Júlia.

— Az is valami — mondta Rómeó úr és már ment is tovább.

Egyszer aztán Júlia elpanaszolta, valami dolgozatot kell írnia, ahhoz keres forrásművet eredménytelenül.

— Ezen talán lehetne segíteni — ráncolta a homlokát Rómeó úr. — Gyere, megnézzük, mi van e témában a raktáron.

Rómeó úr lakása jól meg volt rakva könyvekkel. Könyvtárnak is beillett, annyira tele volt zsúfolva. Júliának leesett az álla, szinte beleszédült.

— Ezt mind elolvasta? — kérdezte abban a szent meggyőződésben, hogy erre csak igen lehet a válasz.

— Dehogy — nevetett Rómeó úr. — Azt nem lehet. De kéznél vannak és