Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Mács József: Öröködbe, Uram... (regényrészlet)
Mács József tották és ütötték a bábut, nem vegyültek a Hangya kuglizó civiljei közé. A kultúrház és a csordásház között jártak a körjegyzőségi hivatalba a dulházai parasztok, no meg a cigányok, az ő útjuk azonban csak addig volt zavartalan, amíg a csendőrök nem kezdtek el mókázni velük. Ha a more egyedül került a szemük sugarába, beszólították az őrsre, elé tettek egy vödör vizet meg egy bögrét, s egymást felülmúlva biztatták a megszeppent cigányt: — No, more, igyál! — Nem vagyok szomjas, aranyos őrmester urak, ma még étel nem volt a számban! — fogadkozott. — Akkor is igyál, legalább lesz a gyomrodban valami! — mondták a csendőrök, s mikor látták, semmire sem mennek szép szóval, egyikük kirántotta hüvelyéből a kardját. — Igyál, ha mondom, mert ketté hasítalak! A cigány látta, nem babra megy a játék, a békesség kedvéért megivott négy-öt pohár vizet, s a csendőrök csúnya tréfájának gyorsan elterjesztette a hírét, messziről elkerülték aztán az őrsöt, inkább fárasztották a lábukat, mintsem hogy éhgyomorra vizet igyanak. * * * Hetente hozták hozzánk az árut, s ha délután érkezett a fuvar, felcsaptam én is áruátvevőnek, nekem azonban nem volt térdig érő fehér kabátom, mint apámnak. Szerettem mellette lenni, nagynak látszani mind a boltban, mind a kocsmában, így alkalmam volt azt is látni, amit nem akartam, a cselédek és napszámosok sovány pénztárcáját, a hitelkönyvet, amelybe a fizetni nem tudó vásárlóknak írták be a nevét, s kivételesen a Herceg nagyságos úrét, aki Zsípből kocsikázott fel vásárolni, de havonta csak egyszer fizetett. Olyankor mindig maga hajtotta a lovát. Nagyember volt már a republikában is, hát még Magyarországon? Összeköttetése a magas minisztériumokig ért! Ezért tudta egykettőre elérni, hogy Zsípnek bekötő útja legyen fel egészen a falu fölött páváskodó kastélyáig! A kassa—losonci országutat is kiegyenesíttette a felső- bátkai temetőnél és a tamási erdőnél, parádés kocsisa arra repítette őt Rimaszombatba. Nagy összeköttetéseiből a Hangya és apám is hasznot húzott, mert a sok alföldi kubikos mind megfordult nálunk, nagyanyámnak minden második nap meg kellett sütnie a kemencében a nyolc-tíz parasztkenyeret, apám meg sajtot vásárolt a környék juhászaitól, s finom juhtúrót készített belőle. Füstölt szalonnát árult, nekem jobban ízlett, mint a magunké. Volt ennivaló bőven, az alföldi munkások nem panaszkodhattak. Persze, szüleimnek és nagyanyámnak keményen meg kellett dolgozniuk a haszonért. Péter-Pál után már hajnali négykor kopogtattak az ablakunkon, még jó, hogy apám ijedtében nem sütötte el a szekrény tetején lapuló hatharmincötös pisztolyt, amely olyan kicsi volt, hogy a kabát zsebében is elfért. A csehek megvonták tőle az engedélyt, a magyar hatóság meg visszaadta, újra tarthatta a pisztolyt.
