Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Duba Gyula: A pártalapítás idétlenségei (regényrészlet)
Duba Gyula mányozom, és Szelepcsényit. A báró szétfolyó vörös tuskóként uralja a helyzetet, készségesen kedélyes. Szelepcsényiben meglátom a háttérbe szorított és feltörő fiatal nemzedéket, a mindenkori fiatalságot, az időtlen lázadókat, szemben állnak apáikkal, és úgy akarnak fölébük kerekedni, legyőzve őket, hogy a múltat bűnössé teszik, és elődeiket vonják érte felelősségre. Nem egészen alaptalanul! A nemzedékek elemi ellentétének ősi gyökerei vannak. Az írás mondja, vagyis az Úr, hogy megbüntetem az apák vétkét a fiúkban harmad- és negyedíziglen... s a fiák kezében fegyver lesz a felelősségre vonás, a baj csak az, hogy sajnos anélkül, hogy ismernék a felelősségvállalás súlyát és a felelősségre vonás erkölcsi méreteit. A fiatalság tehát, mint Szelepcsényi, ösztöneinek és adottságainak kiszolgáltatva, olyan értelmi jogokat követel magának, a döntés jogát, melyet csupán érzékeivel birtokol azáltal, hogy a fiatalság biológiai erejét testesíti meg. Nem kell, hogy igaza legyen, úgyis igaza lesz! S mint minden forradalmi erő, felelőtlen is lehet. Azáltal lesz igaza, hogy túléli az idősebb nemzedékeket, viszont a sorsa is ezáltal teljesedik be: a mai fiatalok maguk is apákká válnak, és anélkül, hogy felkészülhetnének rá, fiaik megsemmisítő kritikája előbb-utóbb eléri őket. Szelepcsényit tanulmányozva vettem észre meglepetten, ám a jelenség hihetetlenségéhez mérten aránylag nyugodtan, hogy a báró mögött, szélesen fölébe magasodva áll a halott költő, Pádi Libor. Azért nem érzékelhettem, hogyan került oda, mert közben alkonyodni kezdett, a kinti fények megszürkültek, de Barabás nem gyújtja fel a villanyt, a sűrűsödő homályban folyik a tárgyalás. Senki nem vette észre, mikor lépett a szobába Pádi, s a többiek nem is törődnek vele. Csak én figyeltem, tudtam, hogy nem jelent meg oktalanul. Sejtettem, hogy a báró elmélete nem nyerheti el tetszését, Pádi Libor számos verset írt az emlékezés fontosságáról, a hagyományok erejéről, sőt a történelem erkölcséről értekezett, nem is szólva arról az ismert vonásáról, mely intellektusa alapját képezte, hogy amikor súlyos igazságot készült elfogadtatni, a bizonyító gondolatmenetet rendszerint Ádámnál és Évánál kezdte. S most ott áll Mittelhauser báró mögött, hallgatja a beszélgetést, és várja az alkalmat, hogy közbeszóljon. Makrancos hajtincse a szemébe lóg, szája sarkában cigaretta fityeg, hosszú hamuoszlopocska lóg a végén, finoman remeg, de nem hull le, még nincs itt az ideje, hogy lehulljon, finom benső erők még egybetartják. Éppen a báró beszél, kedélyesen és készségesen, s fölöttük a költő egyre borúsabb arccal, mérgesen, szeme égő, tekintete szikrákat lövell, meg sem várja, hogy a báró befejezze monológját, mely logikusnak tűnik fel s mégis hihetetlen és bizarr, mint a misztikus tények, az írás egynémely szörnyű történetei, nem várja meg Pádi az újabb elmélet végét, hanem a pillanatnyi szünetben megszólal erősen, ellentmondást nem tűrő hangon. — Nagyon veszélyes bölcselkedés... ez az ember bolond! S a cigarettájáról leválik a hamuoszlopocska, aláhull, és éppen a báró hátára kellene esnie, de valahogy szertefoszlik, ahogy száll lefelém megsemmisül a homályban, eltűnik, mielőtt rászállt volna a széles hátra. A költő sem szólt
