Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Duba Gyula: A pártalapítás idétlenségei (regényrészlet)
A pártalapftás idétlenségei többet, megvetése jeléül hallgatásba burkolózik, alakja elmosódik, felszívódik a sötétben. A költő szőrén-szálán eltűnik. Barabás pedig továbbra is talányosán viselkedik. Hallgat, nem kérdez, teletölti a pohárkákat, ő maga is iszik, de nagyon fegyelmezetten. Egyre várakozik. Mit vár? Még mindig nem nyilvánít véleményt, kivárja, míg a helyzet tisztázódik. Mint tintafoltot az itatós, úgy szívja magába a hallottakat, elnyeli a tényeket, befogadja a gondolatokat. Barabás tudja, hogy az elhallgatott szavak nem vesznek el. A gondolkodás csendjében és a lélek magányában összese- reglenek, megtermékenyítik egymást és új minőséggé változnak. Azt is sejti vagy már tudja biztosan?, hogy a politikus hallgatása mélyértelmű és kifürkészhetetlen, tiszteletet, sőt szorongó bámulatot kelt, mert mindenki tudja, hogy erők bújnak meg mögötte, jelentőségét a hatalom növeli. Azonban egyre mérsékeltebben iszik, csak tölt... — Maga Szelepcsényi úr, fiatal barátom... — mondja éppen a báró —, ahogy kiveszem a szavaiból, töretlen híve a liberális eszméknek! De hát, barátom, akkor ön szerencsétlenül következetlen! A liberalizmus eszménye az egyén, az ember, az egy, aki a jelenben él, és mindent megtesz, amit el akar követni... A liberális egyéniség az abszolút szabadság megtestesítője! Ön pedig, Szelepcsényi összeboronálná a szabadságot a felelősséggel...! De hát ez nem megy, barátom...! — Maga ismer engem?... — Megdöbbenten csodálkozik. — Honnan tudja, hogy Szelepcsényi a nevem...?! — Uraim... — mondta erre, s végigsimított a homlokán, mintha fárasztaná a beszélgetés —, nincs ugyan múltam, ám ez nem jelenti, hogy semmit nem tudok...! Éppen ellenkezőleg! Nagyon sokat tudok, s még többet sejtek, de nem tudom, honnan és hogyan! Elárulom önöknek, hogy álomszerűén él bennem a kisebbségi tudatformálás számos fontos és megoldatlan kérdése, úgy érzem, mint a jelen bizonyosságát, anélkül, hogy valaha is foglalkoztam volna vele. Számomra is ismeretlen élményeim oltották belém ezeket a tapasztalatokat. Azonban — körülnézett a sűrű homályban, s valóban nagyon fáradtnak tűnt fel —, mindent elmondtam, amit tudok. Döntsék el, mit tehetünk közösen az ügyért! Bármiben a rendelkezésükre állok szívesen. Úgy vélem — nézett rám hunyorogva —, éppen ideje, hogy visszatérjünk a Vincellérhez, ahol azóta, hogy ott hagytuk, Zsembery Kolos a költő nehéz helyzetbe került...! — Báró úr... — Barabás végre megszólal, meglepetésemre nagyon komolyan s bizonyos elismerő tisztelettel —, amennyiben szükségünk lenne önre, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy így lesz, merre találjuk meg, hol keressük...?! — Ha nincs létem, lakásom sem lehet... — válaszolja derűsen mosolyogva, bár arcát nem látom, érzem, hogy nevet —, a kettő szorosan összefügg. Gondolom elismerik. Majd jelentkezem. Ismerem magam, mindig akkor jelentkezem, amikor szükség van rám. Bízzanak bennem, uraim! A városban leszek
