Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád: A kritikaírás — irodalomteremtés (Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szerinte — s itt válaszolunk a bevezetőnkben feltett legelső kérdésünkre — a kritikus nem irodalomról gondolkodik, hanem irodalmat gondol. S én, aki számára a kritikának ez a közelítése ugyanúgy rokonszenves, mint az a benne megnyilvánuló új típusú gondolkodás, amelyet fentebb már kellőképpen kiemeltem, itt azért megjegyezném, hogy a kritika — a szépirodalmi alkotások közelítését tekintve — sokkal inkább többféle, mintsem hogy az „alárendelt” és „partner” kategóriákba beleférne, hogy van például olyan kritika is, amely tudatosan vállalja a közvetítő-népszerűsítő, ha úgy tetszik „alárendelt” szerepet, hogy a könyve más helyén Németh által is említett normatív kritika meg egyenesen fölé helyezi magát az irodalomnak, s hogy az irodalomkritika és szépirodalom viszonyáról talán akkor mondanánk a le- gösszefoglalóbbat, a leglényegesebbet, ha azt mondanánk, hogy van napi kritika, amelynek aktuális közlendői vannak az elemzett műről, ez a kornak dolgozik; s van az egyetemesebb érvényű kritika, amely a szépirodalmi alkotásokkal kapcsolatban ugyan, azokkal mintegy dialógusban, de általános emberi tartalmakat közöl, s ez időálló, önálló esztétikai értékkel bír. Ez az utóbbi az időben leválik a tárgyáról, s maga is esztétikai tárggyá alakul, mint Montaigne Esszéi vagy Ortega El Espectadora. De ehhez a folyamathoz okvetlenül szükségeltetik az idő, azaz ma bajosan mondhatjuk meg, hogy ki lesz a holnap Montaigne-e vagy Ortegája. Legjobb esetben is csak azt állapíthatjuk meg, hogy egy kritikai mű a „napi” vagy az „egyetemes” kritika igényével íródott-e. Mint ahogy például Németh Zoltán dolgozatairól is meg lehet állapítani, hogy a szerzőjük nem napi kritikákat akar írni, hogy számára a kritikaírás éppen úgy irodalomteremtés, mint például a versszerzés. Az alkotásnak ez a nagyvonalú intenciója a legnyilvánvalóbb a frenetikus humorú PP azaz a Nagy Posztmodern Piroska és a farkas históriája c. esz- széjében, ahol egy hatalmas Trimalchio-lakomában, de akár azt is mondhatnám: poszt-posztmodern apokalipszisben együtt kavarog Németh Zoltán vitathatatlanul nagy irodalomtudományos olvasottsága és iróniája, hogy közben az egész egy sajátos nyelvvé váljon, amelyben komolykodó szószörnyek harapnak egymás farkába, párzanak és szülnek düonisszoszi kéjben gondolatokat és antigondolatokat, s hogy végül az apokaliptikus tobzódás, testi és szellemi lakoma végén kibukjon a szerző legmélyebb zsigereiből az antik ezüstkori enervált Petroniust is megszégyenítő szkepszis. Ne sajnáljuk a helyet ettől a résztől, ide másolom a vonatkozó néhány mondatot: „Voyeur, sex, cybergirl. De ezen három szó még nem minden. Mert ez romantika, végzetes romantika, elsodró, mint azokban a századokban, amikor mi még nem voltunk és nem leszünk sosem. Management. Mert hisz bizniszre megy az egész. Az égen farkasnyomok, mert hát megéri ez is." Hát ugye ezekhez az áttetszőre sikált mondatokhoz nem kell kommentár. Ezek után a Fábry Zoltán, Koncsol László, Zalabai Zsigmond, Grendel Lajos, Talamon Alfonz, Győry Attila, a legfiatalabb költőnk és szerény személyem műveivel folytatott iro
