Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád: A kritikaírás — irodalomteremtés (Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE dalmi dialógusok a könyvben már egyrészt a partnerrel szembeni szemérmes udvariaskodásnak, a fenti harapós irónia fegyelmezésének, másrészt pedig a mélyben hunyorgó szkepszis takargatásának hatnak. Annak hatnak, de nem azok. Sőt nem is kell hozzá különösebb elemző készség, hogy a Ppiroska-nyelv mindent magába őrlő önmozgása mellett felfedezzük ezekben a dialógusokban a komoly munkát, az erőfeszítést, sőt a felelősséget is. Felelősségét a ... minek is? Azt hiszem, egy majdani komoly Németh-kritikában ennek a kérdésnek a megválaszolása lesz a legkeményebb feladat. Mert Németh Zoltán írásaiban természetesen hiába keresnénk bármiféle eszmei vagy gondolati elkötelezettséget. A fiatal kritikus minden eszmét, gondolatot, művet kézbe fog körbené- zeget ugyan, de rendre el is hagyogatja őket. Illetve csak annyit vesz át belőlük, amennyit az a bizonyos Ppiroska-nyelv asszimilálni engedélyez a számára. S ugyanakkor, amint az az előbbi idézetből is kitűnt, a szerző magával ezzel a nyelvvel, a management-tel sem tud azonosulni. Ennyi szembenállás mellett viszont miért érezzük mégis úgy, hogy itt komoly, felelősségteljes munka folyik? Mit céloz ez a munka, ha az alanya tulajdonképpen minden elgondolhatót csak elgondol, de az elgondoltat soha nem fogadja saját szervezetébe? Fogas kérdések, s mielőtt valamiféle hipotézissel megpróbálkoznánk, hagyjuk nyilatkozni még egyszer magát a szerzőt, hátha ad a kísérletünkhöz valami fogózót! Nézzük például a fentebb idézett szövegrész után következő, általam már nem idézett mondatot: „Majd ha elér a forráshoz; és kiokádja magát" (Mármint a farkas, emlékszünk, ugye?) Megvagy, posztmodern ravaszdi!, kiáltana itt föl diadalittasan Széles Klára kollégám. így vagyunk hát, kiskomám! Neked nem kell a nagymama konzum-ágya, nem kell a farkas szabadsága, a vadászpuska hatalma mellé meg sem próbálsz odaállni, s a töményen relativizált kontextuális etika látszatát keltendő még a Ppiroska posztapokaliptikusan gusztusos nyelvét is elutasítod. Nem ízlik a jó bor íze, de bezzeg ízlene a forrás vize! Le vagy leplezve, konzervatív-logocentrikus rókamálja! — S tulajdonképpen nekünk is felcsillanhatna a szemünk, hiszen ha a Németh-írás végén ezüst tallérként csillogó forrást nem is vesszük a megváltó ökoszisztéma készpénzének, azt látnunk kell, hogy a szerencsétlen, szőrös kővel rakott hasú farkas valóban egyértelműen a forrás felé igyekszik. Az irány tehát mondhatna valamit az általunk nyomozott felelősség vonatkozásában is. De lelkesedésünket egykettőre lelohasztja a mondat másik fele: Németh Zoltán forrása nem azonos önmagával, nem az eredeti célt szolgálja: a farkas nem inni akar a vizéből, hanem csak a gyomrán akar könnyíteni mellette. Tovább kell hát kutakodnunk a könyvben. A kötet hátsó borítójára kiemelt szöveget idézem: „Végül nem marad más, mint az olvasás. Mondjuk, ha olvasok, akkor elindulok egyrészt a szöveg
