Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tőzsér Árpád: A kritikaírás — irodalomteremtés (Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE fiataljaik, úgymond, Kulcsár Szabó Ernőtől lefelé, a legfiatalabb H. Nagy Péterig szintén ebben a tudós-tudományos uniformisban járnak. Széles Klárát idéztem, de csak azért, mert ő szabatosan megfogalmazta az elutasításnak azt az alapállását, amellyel Németh Zoltán kritikai módszeréhez a legtöbben nálunk is közelednek. Röviden szólva: a Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalom tudományos iskolát sokan valamiféle divatjelenségnek, felületi dolognak tartják, olyan irodalomról való beszédnek, amely kimerül bizonyos szakterminológia alkalmazásában, esetleg néhány gondolat, tétel, tézis megtanulásában és sztereotip ismételgetésében. Mondanom sem kell, hogy az esetek többségében — s a mi Németh Zoltánunk esetében mindenképpen — ebből csak annyi igaz, hogy ennek a kritikai iskolának a módszere valóban a „beszéd”, vagy ahogy Rorty mondja: a szótár állandó újra kreálása. De ennek a kreációnak nem a terminológia a lényege — bár távolról sem elhanyagolható eleme —, hanem a belső dialogici- tás. Az a valami, amit a metafizikai inštancia hiányának szoktunk nevezni, érthetőbben pedig annak az önmagával is és mindenkivel párbeszédet folytató írói alapállásnak, amely semmi nyelvi és filozófiai logikán kívül létező tekintélyt, tengelygondolatot, logoszt nem ismer el, s ilyenféleképpen az irodalmi művet sem valami külsővel való megfeleltetésnek, hanem e belső dialógus részének tekinti. Ismétlem tehát: Németh Zoltán mint ennek a kritikai beszédnek, diskurzusnak, iskolának a hazai képviselője nem(csak) terminológiájával, hanem elsősorban és mindenekelőtt gondolkodásának a minőségével különbözik az eddigi szlovákiai magyar kritikai gyakorlattól, s ennek a gondolkodási minőségnek az elsajátításához távolról sem lenne elég — ellentétben sokak meggyőződésével — egy terminológia bemagolása. S ebből a gondolkodási minőségből következik Németh Zoltán kritikusi „elkülönböződése” is, nevezetesen mondjuk azon meggyőződése, hogy „különálló irodalomról (értsd: szépirodalomról) és kritikáról beszélni végsősoron értelmetlen dolog, mindkét terület egyszerre történő játékba hozása adja a műfajokon, egységes és rögzített jelentéseken átívelő tartalmakat”. Németh ugyan mindezt Derridával kapcsolatban fogalmazza így meg, de kritikai gyakorlatából is nyilvánvaló, hogy ő sem osztja azt a véleményt, amely — a fenti Derrida—modell oppozíciójaként — „az irodalmi szövegek elsődlegességét állítja”, a kritikáról pedig azt tartja, hogy az „az eredeti jelentést (értsd: a szépirodalmi alkotás jelentését)... elfedő értelem”, „tehát szükségképpen parazita..., az alkotás kitüntetett pozíciójára egyedül igényt tartó mű beszennyezése”. (Az idézetek A kapus öröme a tizenegyesnél c. kötet Hatalom és érték c. dolgozatából valók.) Németh az irodalmat nyilvánvalóan oszthatatlannak, a szépirodalmat és a kritikát pedig ezen oszthatatlan irodalom azonos rangú tartományainak tartja, köztük semmilyen elsődlegességi vagy másodlagossági, illetve alá- és fölérendeltségi viszonyt nem lát, a kettőt egymást tételező entitásokként kezeli. Azaz
