Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NYELV ÉS ÉLET - Balázs Géza: Eszmei törekvések a nyelvművelésben

NYELV ÉS ÉLET

nek egy korszakát. A purizmust leghevesebben Zolnai Gyula (1940) támadta A műkedvelő purista lelki alkata című esszéjében.

A nyelvművelést sokan csak ezzel a harcos purista tevékenységgel azonosítják, holott a nyelvművelésnek ez csak az egyik, igaz, hangos, mert harcos ága. Németországban éppen ezért napjainkban a korábbi Sprachplege (nyelvápolás) terminust felváltja a Sprachkultur (nyelvkultúra) (Forgács 1997. 368). A magyar szakirodalomban éppen a nyelvművelés többszintűsége miatt javasoltam több ízben is a terminusváltást (pl. Balázs 1998).

L nyelvpolitika (nyelvgeopolitika, nyelvi tervezés)

Z nyelvstratégia

3. nyelvművelés

4. nyelvvédelem

A jószándékú purista törekvések közé sorolhatjuk a sztenderdet kodifikáló törekvéseket, a német DUDEN-könyvsorozatot, az angol Usage Guide-okat (nyelvművelő könyvosozatok), az írói nyelvművelés egy részét, olykor a politikusok nyelvi kérdésekben tett nyilatozatait (pl. a nyelvtörvények sürgetését).

Mivel a társadalom igényli a nyelvi kérdésekkel kapcsolatos választ, a pedagógusok mellett a nyelvészekre is hárul feladat.

4. Szólni kell a nyelvféltés végső stádiumáról, a nyelvvesztés rémképéről mint antropológiai ösztönről, tapasztalatról Ez az eszme, felfogás tehát már túlmegy a nyelvromláson a nyelvromlás legvégső lépcsőfokát a nyelv elvesztésében látja Kiindulópontja ennek is sokszor az idegenszerűségektől való félelem.

Mélyén természetesen itt is megvan a „minden romlik, pusztul” antropológiai gondolata: vagyis az, hogy a korábbi korok jobbak voltak; a gyermek- és az ifjúkor szépsége, nosztalgiája. Valószínűleg az élet elmúlásának „diszkrét” érzése lengi körül ezt az érzést. De azért ennél többről van szó. A történelemből ismerünk elpusztult népeket és nyelveket. A nyelveket külső és belső okok egyaránt „pusztíthatják”, „romlaszthatják”. Pl. gyarmatosítás, elnyomás — idegenszerűségek ugrásszerű megnövekedése.

Nem véletlen, hogy az idegenszerűséget barbarismusnak (magyartalanság, gör. barbaros) nevezzük. Ennek sok változata közül az egyik a barbarolexis, azaz az idegen szavak helytelen átvétele (Szabó G.—Szörényi 1988. 153). De nem véletlen a Cicero által asianismusnak (ázsiaiság) nevezett túlzott metafo- rizálás, amely túldíszítettséget, egyszersmind homályosságot jelent (Bencze 1996. 199). Csak Európában több tucat nyelv halt ki az elmúlt évszázadokban, pl. a kelta nyelvek, a provanszál, a máltai, a szorb, az elbai szláv (a polab). Európán kívül az amerikai indián nyelvek, az eszkimó, s nyelvek százai tűntek el Afrikában és Óceániában is. Sok nyelvrokon nép nyelve tűnt el, közismert a szomorú mondás: „A vótok csak vótak, a lívek lettek lettek”. Magyarországon kihalt a besenyő, a jász, a kun nyelv.

A magyar nyelv halálát jósolta meg a felvilágosodás korában Herder, amelynek „köszönhetően” szinte fellángolt a magyar nyelv és kultúra védelmének ügye. Nyelvművelésünk, irodalmunk óriási erőt merített a jóslatból.