Irodalmi Szemle, 1999
1999/1-2 - Duba Gyula: A pártalapítás idétlenségei (regényrészlet)
Duba Gyula bentem, hogy a fehér izzás mélyén isten ereje rejtőzik... imádkoznom kellett... — Tátott szájjal hallgatják a fűtőt, filozófus költővé tette a forradalom. — Mirotól tudom, hogy Pahraba véleménye szerint is először keresztény pártot lehetne alapítani, demokratikus programmal. Ennek komoly sikere lehetne, nagy támogatottsága, mert a nép lélekben vallásos és gondolkodásában konzervatív... — Eddig ért el Püspöki a pártszervezésben, s akkor elhallgatott, nyilvánvalóan kinyiffant, elfogytak a gondolatai. Amilyen váratlanul lángolt fel a képzelete, oly hamar kialudt és elhamvadt, mint egy vallásos könyv kitépett lapja a lángokban. A másik kettőt így is elámítottá. Püspöki Béla lenne, akit az intézet női Bé- cinek becéztek, amikor megkérték valami szívességre, tízórait hozni, szemetet eltakarítani, gázmelegítőt begyújtani, vízcsapok csepegését megszüntetni, bútorokat tologatni, Bécike, akiben Lizácska becézésére és nyájas pillantására bennreked a szó, és megnémul, mintha kuka lenne?! Hiszen ez egy költőfilozófus, mélyértelmű bölcselő! S amellett tisztában van vele, hogy komoly ismeretséggel rendelkezik, és öntudatosan részt kér a pártalapítás irányításában. Miből lesz a cserebogár, hümmög magában Barabás. Az ellentétek tehát felsorakoztak. A megbeszélés az ő erkölcsi tekintélyének és politikai tapasztalatainak a jegyében folyik, azonkívül mint igazgató is hangadó. De az ellenerők is láthatók már, apró fűszálakként dugják ki fejüket az eszmei totalitás megrepedezett betonpalástja alól a különféle eszmék, vélemények, gondolatok és fantazmagóriák. Furcsa képlékeny valóság alakul. Az ésszerűséget esetlegességek tömkelege mérgezi. Szelepcsényi egyéni becsvágyáról és külön macskáiról már tudunk, megfigyelhettük a Mozart-házban, ahogy Barabásnak az általános testvériség iránti hűségét finom érzékkel megkérdőjelezi. Az sem véletlen, hogy nemzeti elfogultsággal vádolja a forradalom levegőjében, ismerjük a klasszikus mondást: valami bűzlik Dániában!, tehát a politikai erők szárnypróbálgatásában érződik már a kóros bacilus lázkeltő munkája, az egység legalattomosabb bomlasztói a nemzeti téveszmék és szenvedélyek. Szelepcsényi becsvágya, melyet a fiatal nemzedékek elődeikkel szembeni bizalmatlansága és kritikus magatartása fűt, még komoly akadálya lehet a kisebbségi tudatformálás felszabadításának a terméketlen dogmák uralma alól. Az ellentétek parazsára a fűtő istenes elméletei és kemencebéli látomásai úgy hatnak, mint valami jámbor, ám kitartó szellő, szívós igyekezettel a hamuréteg alá hatol, és csendes izzásra, majd szilaj fellángolásra készteti az alvó parazsat. Az ellentétek azonban a valóság mélyében gyökereznek. Barabás már fejtegeti, hogy a többség és kisebbség közösségi értelemben állnak szemben egymással, mert a nyelv, a történelem, az öntudat és önazonosság igénye közösségi értékek, s együtt alkotják a nemzeti igazságokat és jelleget. Megnyilvánulási formájuk lehet groteszk, ki volt itt először?, ki kit nyomott el jobban?, a leggyakrabban logikátlanok és nevetségesek, ám elkerülhetetlenek. Szelepcsényi azonban közbeveti: a kollektív jog alanya az egyén, minden jog
