Irodalmi Szemle, 1999

1999/1-2 - NEGYVEN ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Elek Tibor: Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években

Negyvenéves az Irodalmi Szemle

vések látszólagos békés egymás mellett élése véget ért. Ezzel és a politikai, társadalmi változásokkal szinkronban természetszerűleg fogalmazódtak meg az igények a múltfeltárás, az átértékelés, az újragondolás, a korszerű értékkiválasztás, a fokozottabb önreflexivitás és az elszigeteltségből való kitörés iránt. Például, már Grendel Lajos 1989. februári írószövetségi beszédében is (Irodalom és megújulás. ISZ 1989/4.). A társadalomtudományi, kulturális intézmények hiánya, csonkasága, a politikai érdekérvényesítés korlátozottsága miatt a szlovákiai magyar szellemi élet mindig erősen irodalomközpontú volt, ezért is kellett az Irodalmi Szemlének korábban magára vállalnia a „mindenes igazán hálátlan szerepét” — ahogy Tóth László fogalmaz a Szemle megalakulásának 35- évfordulóján (Elszigeteltség és egyetemesség ütközőpontján. ISZ. 1994/2.). Az 1989. novemberi fordulat után kitáguló lehetőségek, az intézményi, kiadói, lapstruktúra gyors gazdagodását eredményezik majd, de 1990-ben (hagyományainál, aktuális helyzeténél fogva) még mindig a Szemle tűnt a legalkalmasabb fórumnak az említett igények valóra váltására, az eltérő szemléleteket, értékrendeket ütköztető viták lebonyolítására.

Az 1990/4. számtól kezdve az Irodalmi Szemlének az a Grendel Lajos lett a főszerkesztője, akinek egész addigi prózaírói és esszéírói munkássága az illú- ziótlan helyzet- és azonosságtudat hiányát felmutató önkritikus múltszemlélet jegyében fogant, és a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának, hagyományvilágának megújítását, átalakítását szorgalmazta. Ha valaki minderre nem emlékezett volna, akkor a Székfoglaló beszéd helyett címmel közölt programnyilatkozatából (ISZ. 1990/4.) mindenképpen láthatta, milyen irányba kívánja formálni Grendel a Szemle arculatát. „Az Irodalmi Szemle szerkesztői irodalmunk gyökeres, de nem elhamarkodott megújulását kívánják szolgálni, vállalva az ezzel járó kockázatokat és konfliktusokat is”. — hangsúlyozza a csupa nagyszerű és korszerű elképzelést megfogalmazó, de legalább egy évtizedre szóló programszöveg utolsó mondata. Amikor számvetést készítünk, nem szabad elfelejtenünk ezért azt, hogy a főszerkesztőnek és szerkesztőtársainak, Kulcsár Ferencnek, Hizsnyai Zoltánnak és Csanda Gábornak végül is csak két év adatott meg a Szemlénél terveik valóra váltásához. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy nem a semmiből kellett egy új folyóiratot felépíteni, az Irodalmi Szemle értékes hagyományaira és a nyolcvanas évek végi folyóirat szerzőgárdájára bátran támaszkodhatott az új szerkesztőség is. Bár az előző főszerkesztő még 1987-ben is „a tartalmilag és formailag egyaránt kimeríthetetlen szocialista realizmus alkotó érvényesítését és gyakorlását” szorgalmazta (A Szlovák írószövetség V. kongresszusa után. ISZ. 1987/4.), és időnként engedményeket tett az ideológia javára és az esztétika kárára, a lap a nyolcvanas évek második felében, végén nyitott volt már a Grendel által megfogalmazott célok többsége iránt, például a modernebb stílustörekvések, a fiatal generációk, alkotók hagyományostól eltérő, azt megújítani vágyó törekvései iránt is, még ha a Holnap című karanténba is zárta azokat.

Grendel főszerkesztői kinevezésével együtt átalakult az 1992-ig létező szer