Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - TUDOMÁNY - Popély Gyula: Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918—1938 (tanulmány)
TUDOMÁNY zottai ideiglenesen hivatalaikban meghagyatnak eddigi illetményeikkel”, de csakis azzal a feltétellel, „ha a Csehszlovák Köztársaság iránti engedelmességi fogadalmat leteszik, és ha a kormány meghatalmazottja úgy látja, hogy máskülönben is megfelelnek feladatuknak”. A hivatalos nyelvhasználatról a törvény 3. paragrafusa rendelkezett: „Szlovenszkóban a hivataloskodás nyelve a szlovák. A Szlovenszkóban honos más nyelvek használatának jogáról külön rendelet adatik ki.”2 A beígért külön rendelet vagy törvény a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogáról egy ideig azonban még váratott magára. Valójában maga a konszolidálódó államhatalom is bizonytalan volt a kisebbségeknek nyújtandó törvényes jogok mértékét illetően. Szilárd fogódzót majd csak az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés rendelkezései jelentettek, ezeket ugyanis az államhatalomnak feltétlenül át kellett ültetnie saját jogrendjébe. Amint köztudott, a békekonferencia főhatalmai arra az álláspontra helyezkedtek, hogy — mintegy az önrendelkezési elv megszegésének ellensúlyozásaként — az akaratuk ellenére idegen államokba bekebelezett „faji, nyelvi és vallási” kisebbségek jogait valamilyen módon nemzetközi védelem alá kell helyezni. Ezzel összhangban Csehszlovákia is arra kényszerült, hogy 1919. szeptember 10-én Saint Germain-en-Laye-ben aláírja a fennhatósága alá került kisebbségek jogait garantáló szerződést, amely részét képezte a békeszerződésnek.3 Nem vitás, hogy a csehszlovák kormány képviselői a saint-germaini szerződést csak kényszerűségből írták alá. K. Kramár és E. Beneš már 1919 májusában fanyalogva figyelték a Csehszlovákiával kötendő szerződés körüli előkészületi munkálatokat, s megpróbálták néhány hangzatos félrevezető szólammal elaltatni az Új Államok és Kisebbségek Bizottsága diplomatáinak a probléma iránti figyelmét. A Csehszlovák Köztársaság békedelegációjának látszatra nem volt semmilyen ellenvetése a kisebbségi jogok nemzetközi kodifikálása ellen, sőt E. Beneš még „többletjogok” beígérésével is rálicitált a szerződés szövegének összeállítóira. A május 20-i ülésen például felolvasásra került Benešnek az a memoranduma, amelyben ő kormánya nevében ígéretet tett oly értelemben, hogy Csehszlovákia egy Svájchoz hasonló, a benne lakó nemzetek teljes egyenjogúságán felépülő államalakulat lesz. A nyelvhasználattal kapcsolatban Beneš memoranduma például nagyvonalúan megígérte, hogy a köztársaságban a helyi közigazgatás nyelve mindenütt azonos lesz a lakosság többségének anyanyelvével.4 Beneš külügyminiszter a Bizottság 1919. május 27-i ülésén is tett néhány megtévesztő hangzatos kijelentést. Kifejtette, hogy „a csehszlovák kormány általános politikája, vezető gondolata az, hogy a köztársaságban a fejlődés mindenben a föderális szervezet felé haladjon”.5 Beneš igyekezett tehát fejtegetéseivel és kijelentéseivel azt a látszatot kelteni és azt sugallni, mintha Csehszlovákiának idővel szándékában állna átalakulni valamilyen multinacionális föderatív államalakulattá.
