Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Aich Péter: Az ufo-sztori (sci-fi)
Aich Péter Kommunikációs rendszerünk egyszerű, magyarázta "önmagának" X. Kálmán. Minden fogalom közérthető metakommunikációs jelre fordítható, ezt közöljük veled. A rendszer minden nyelvi nehézséget áthidal, bármi bárkivel közölhető. Ez érdekes, gondolta X. Kálmán, a latin, az angol, sőt az eszperantó is ehhez képest suvix. Közben teljesen megnyugodott, nyilván a lassító hatására, szinte megállt az idő, éppenhogy csak volt, még a gondolata is megállt félúton. Éppen akkor, amikor azt kezdte mondani, hogy ez csak egy egyszerű kísérlet és... Úgy tűnt, még azok a furcsa lények is abbahagyták a cikázást. Volt ott egy furcsa korong, X. Kálmán nem tudta később pontosan fölidézni, nem volt ugyanis biztos benne, vajon nem volt-e mégis gömb, afféle gócpont, csak arra emlékezett, hogy az egyik alak kivált onnan — aköré gyűltek ugyanis mind, mármint azok, akiket X. Kálmán látott — és feléje közeledett, miközben azt mondta, tudniillik X. Kálmán, hogy ez a kapcsolóállomás, relé, megtárgyaljuk a tapasztaltakat. X. Kálmán nem értette, miért mondta ezt neki, nyilván beszédes kivétel a többi szófukar társa között. Aztán ugyanarra, amerre jött, újra eltávolodott, egy millimétert sem térve el kacskaringós útvonalától. Mit járnak ezek ilyen borzalmasan, gondolta X. Kálmán, hiszen senki és semmi sincs az útjukban, ez is úgy közlekedik, mintha nagy tömegben kéne egy csomó embernek vagy lénynek vagy mi a csodák ezek, kitérnie. Igaz, voltak, akik párosával közlekedtek, de ezek úgy látszik sosem váltak el, mindig együtt tartottak. S ha el is váltak, nem társultak másokkal. Eszébe jutott az a különös korong, a kapcsolóállomás. Hát persze. Itt érintkeznek egymással. Eléggé rendhagyó, gondolta X. Kálmán. Hogyan kávéznak ezek? Ráülnek a relére? Hogyan lehet ez jó? Nem tudta végiggondolni, mivel önmagát zavarta meg mondván: Most elviszünk a kapcsolóállomásra. Megint közölnek velem valamit, villant át az agyán. Egy láthatatlan erő kiemelte a szelencéből és X. Kálmán már indult is a kapcsolóállomás felé és anélkül, hogy gondolkodott volna erről, köldökzsinórját rákötötte az egyik aljzatra, amely egy kissé porosnak tűnt és talán rozsdás lett volna, ha vasalkatrészei lettek volna. Ösztönösen le akarta törülgetni, körültapogatózni, csakhogy valami nem engedte, mintha egy teljesen áttetsző üvegbe ütközött volna, vagy ki tudja, sokkal inkább az volt a benyomása, hogy ő nem képes bizonyos kereten túl mozogni, akár egy cirkuszbohóc, aki a polisztirénből készült súlyzóval úgy tesz, mintha képtelen lenne a földről elmozdítani. Mágneses térben vagy, amely távol tart tőlünk, szólalt meg váratlanul, de egy szót sem értett abból, amit mondott. Miről beszélek tulajdonképpen, tette föl magának a költői kérdést és megvakarta a füle tövét. Ekkor történt a baj. Hatalmas kisüléssel szétfröccsent, igaz, nem úgy, ahogy ez egy szabályos robbanásnál várható lenne, hanem össze-vissza cikázva, láthatatlan szögletekbe ütközve kiszámíthatatlan pályán, szerteszórt fénycsóva. A keze látta a lábát, a lába a hátát, tökéletes multivizionális élmény volt, né
